Polyák Lilla: “Következetesen járom a magam útját”

– Amikor legelőször megláttam a színpad takarásában, vékonyka kislány volt, a legközelebbi találkozásnál egy kicsit teltebb…
– Igen, igen – emlékszik vissza, átsuhanó mosollyal –, amikor a Gundelben találkoztunk, talán egy hónappal voltam a második fiam születése után. Akkoriban kicsit tényleg elszaladt a súlyom…

– Persze, csak vannak nők, különösen a színi pályán, akik áldott állapotban is odafigyelnek arra, hogy ne hízzanak el.
– Én bizony erre nem figyeltem, és nem is volt fontos számomra. Engem akkoriban, ahogyan az előző terhességem alatt is, csak a szívem alatt hordott gyermek érdekelt. Az, hogy őt a lehető legjobb körülmények között hordjam ki, hogy neki mindent biztosítsak, jól érezze magát, szabadon fejlődhessen odabent. Teljességgel átadtam magamat az anyaságnak. Ha éppen azt kívántam, akkor húst ettem, ha tortát, akkor azt. Nem érdekelt, hogy felugrott rám közel harminc kiló.

– Én pedig azt hittem, hogy szerepkört fog váltani. Vannak színésznők, akik ducin teljesednek ki, és úgy nagyszerűek.
– Igen, de én úgy színpadra sem tudnék lépni. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember legyen azonos önmagával, s én lélekben nem vagyok duci. Aki olyan, az hiába is erőltet le magáról kilókat, belül az marad, és nem képes mást elhitetni magáról, én viszont ugyanígy hamis lettem volna duciként. Tudtam, hogy vagy visszafogyok a súlyomra, mielőtt visszatérek a pályára, hogy eljátszhassam azokat a szerepeket, amelyek rám várnak vagy különben jobb, ha valami egyéb foglalatosság után nézek.

– Lett volna olyan, amit el tudott volna képzelni magának?
– Nem. Soha, semmi egyebet nem tudtam elképzelni. A mai napig emlékszem arra a pillanatra, hogy ülök az óvodában, nézek ki az ablakon, és úgy érzem, mintha meg lennék jelölve, hogy nekem színpadra kell állnom! És azóta sem fakult bennem ez a tudat, pedig hányt-vetett a sors, de ez az eltökéltség nem változott. Hiába próbáltak erről lebeszélni, én folyamatosan azt éreztem, bármely patetikusan hangzik is, hogy én a színpadra születtem.
– Nem is félt attól, hogy a küldetéstudatával nem párosul kellő tehetség? Ismerünk olyanokat, akiknek nagyobb a becsvágya, mint a tehetsége, meg olyanokat is, akiknek a tehetsége nagyobb, mint a becsvágya. Az előbbi nevetséges, az utóbbi meg szomorú.

– Nem figyel arra, amit mondok! Bennem ez tudatként alakult ki, szót sem ejtettem arról, hogy becsvágy vagy akarat! Én annyit tudtam, hogy nekem ez a dolgom, tudtam és éreztem is, éppen ezért roppant megnyugtató is volt. Az elszántság és akarat már sokkal inkább hullámzott bennem. Ha ez szilárdabb, valószínűleg sokkal meredekebb ívű lehetett volna a karrierem, de már nem bánom, hogy soha, semmit nem tettem a teljesítményen kívül azért, hogy jobban érvényesüljek.

– Korábban bánta?
– Néha rágódtam, hogy hogyan is lehettem ilyen mamlasz. Amióta viszont megszülettek a gyermekeim, és egy kicsit könnyedebben veszek minden egyebet, eszembe sem jut, hogy búslakodjak elszalasztottnak tűnő lehetőségek miatt. Az Eurovíziós selejtező előtt mondta a nagyobbik fiam, hogy nagyon ne strapáljam magamat, mert ő úgyis a Real Madrid meccset fogja nézni a tévében, és ez tökéletesen helyre tett. Másnapra kihevertem, hogy kiestem a második fordulóban.

– Egyáltalán: hogyan jutott eszébe, hogy amatőrök között megmérettesse magát?
– Egyrészt azért lettem színész, hogy megmutassam magam. Így is, hogy nem jutottam tovább, egyetlen este másfél millióan láttak. Annyian, mintha színházban tizenhat évig minden este telt ház előtt játszanék. Másrészt reméltem, hogy ha továbbjutok, akkor ott lehetek az európai döntőben, és testközelből figyelhetem, miként zajlik egy ilyen nagyszabású esemény. Erre kíváncsi lettem volna.

– Szokott mérlegelni, hogy mit kockáztat, és miért?
– Egyedül a párkapcsolatokban voltam biztonságra törekvő. A rossz kapcsolataimat sem mertem felrúgni addig, amíg nem ígérkezett egy másik helyette. Féltem egyedül maradni, és ez kialakított valami társfüggőséget bennem. Tizenegy évesen veszítettem el a papámat, egyik pillanatról a másikra. A hiányát a mai napig nem tudtam kiheverni, és valószínűleg ez alakított ki bennem egy igényt, hogy legyen férfi mellettem, amióta tizenöt éves koromban először szerelmes lettem. Négy évig tartott, és én tizennyolc évesen hozzá is mentem volna feleségül, ha úgy alakulnak a körülmények. A további kapcsolataim is mind sokáig tartottak.

– Tudta, hogy kit keres, mit keres?
– Férfit, akiben bízni lehet. Zsoltról megismerkedésünk pillanatától tudtam, hogy ő az, akit keresek. Az együtt töltött idők során a szerelem és a bizalom csak még jobban elmélyült közöttünk. Egyéb téren meg azt gondolom, hogy elég merész és vakmerő vagyok. Nem szerződtem színházhoz, lemondtam a biztos pozícióról abban a reményben, hogy bármely jó szerep megtalálhasson. Ha arról volt szó, hogy nem találtam itt a helyemet, akkor nekivágtam a világnak, és külföldi színházakban dolgoztam évekig. De az indulásom is egy nagy kaland volt, amikor tizenhét évesen egyik reggel úgy ébredtem, hogy a jövőm érdekében el kell jönnöm Győrből, fel a fővárosba! Édesanyám kétségbe volt esve, hogy éppen az érettségi évében, meg egyébként is, mi lesz velem egyedül Pesten?! De annyira elszánt voltam, hogy egy idő után megérezte, jobb, ha elenged, mert úgysem tudott volna visszatartani.

– Mit gondol, lázadás volt ez az ön részéről, vagy önállósulás?
– Is, is, meg dac, meg vadság, meg kihívás. Nemigen ismertem akkor korlátokat, eltökélten jártam a magam útját. Jelentkeztem egy pesti musicalstúdióba, hogy énekelni szeretnék tanulni, oda több tucat jelentkező közül fel is vettek, kerestem egy gimnáziumot, amelyik az utolsó évre elvállalt egy magamfajta hóbortos színész-jelöltet. Anyukám vett egy huszonhét négyzetméteres garzont, és ezzel elkezdhettem önálló életemet. Persze, voltak még jócskán nehézségek, kaptam még figyelmeztető pofonokat, de egy részüket az akkori naivitásommal észre sem vettem, a többit meg valahogy úgy fogtam fel, hogy nem is olyan nagy baj, mint amilyennek tűnik. Később is többször beigazolódott, hogy nem mind kudarc, ami adott pillanatban annak tűnik, ahogyan a siker lehet olykor csapda is. Egyetlen, amit tehetek, hogy következetesen igyekszem járni a magam útját.

– Mondja, van, amitől fél?
– Talán egyetlen dologtól. Nehogy valamelyik gyerekem majd egyszer elém álljon valami az enyémhez hasonló hajmeresztő kéréssel!

– Lett volna olyan, amit el tudott volna képzelni magának?
– Nem. Soha, semmi egyebet nem tudtam elképzelni. A mai napig emlékszem arra a pillanatra, hogy ülök az óvodában, nézek ki az ablakon, és úgy érzem, mintha meg lennék jelölve, hogy nekem színpadra kell állnom! És azóta sem fakult bennem ez a tudat, pedig hányt-vetett a sors, de ez az eltökéltség nem változott. Hiába próbáltak erről lebeszélni, én folyamatosan azt éreztem, bármely patetikusan hangzik is, hogy én a színpadra születtem.
– Nem is félt attól, hogy a küldetéstudatával nem párosul kellő tehetség? Ismerünk olyanokat, akiknek nagyobb a becsvágya, mint a tehetsége, meg olyanokat is, akiknek a tehetsége nagyobb, mint a becsvágya. Az előbbi nevetséges, az utóbbi meg szomorú.

– Nem figyel arra, amit mondok! Bennem ez tudatként alakult ki, szót sem ejtettem arról, hogy becsvágy vagy akarat! Én annyit tudtam, hogy nekem ez a dolgom, tudtam és éreztem is, éppen ezért roppant megnyugtató is volt. Az elszántság és akarat már sokkal inkább hullámzott bennem. Ha ez szilárdabb, valószínűleg sokkal meredekebb ívű lehetett volna a karrierem, de már nem bánom, hogy soha, semmit nem tettem a teljesítményen kívül azért, hogy jobban érvényesüljek.

– Korábban bánta?
– Néha rágódtam, hogy hogyan is lehettem ilyen mamlasz. Amióta viszont megszülettek a gyermekeim, és egy kicsit könnyedebben veszek minden egyebet, eszembe sem jut, hogy búslakodjak elszalasztottnak tűnő lehetőségek miatt. Az Eurovíziós selejtező előtt mondta a nagyobbik fiam, hogy nagyon ne strapáljam magamat, mert ő úgyis a Real Madrid meccset fogja nézni a tévében, és ez tökéletesen helyre tett. Másnapra kihevertem, hogy kiestem a második fordulóban.

– Egyáltalán: hogyan jutott eszébe, hogy amatőrök között megmérettesse magát?
– Egyrészt azért lettem színész, hogy megmutassam magam. Így is, hogy nem jutottam tovább, egyetlen este másfél millióan láttak. Annyian, mintha színházban tizenhat évig minden este telt ház előtt játszanék. Másrészt reméltem, hogy ha továbbjutok, akkor ott lehetek az európai döntőben, és testközelből figyelhetem, miként zajlik egy ilyen nagyszabású esemény. Erre kíváncsi lettem volna.

– Szokott mérlegelni, hogy mit kockáztat, és miért?
– Egyedül a párkapcsolatokban voltam biztonságra törekvő. A rossz kapcsolataimat sem mertem felrúgni addig, amíg nem ígérkezett egy másik helyette. Féltem egyedül maradni, és ez kialakított valami társfüggőséget bennem. Tizenegy évesen veszítettem el a papámat, egyik pillanatról a másikra. A hiányát a mai napig nem tudtam kiheverni, és valószínűleg ez alakított ki bennem egy igényt, hogy legyen férfi mellettem, amióta tizenöt éves koromban először szerelmes lettem. Négy évig tartott, és én tizennyolc évesen hozzá is mentem volna feleségül, ha úgy alakulnak a körülmények. A további kapcsolataim is mind sokáig tartottak.

– Tudta, hogy kit keres, mit keres?
– Férfit, akiben bízni lehet. Zsoltról megismerkedésünk pillanatától tudtam, hogy ő az, akit keresek. Az együtt töltött idők során a szerelem és a bizalom csak még jobban elmélyült közöttünk. Egyéb téren meg azt gondolom, hogy elég merész és vakmerő vagyok. Nem szerződtem színházhoz, lemondtam a biztos pozícióról abban a reményben, hogy bármely jó szerep megtalálhasson. Ha arról volt szó, hogy nem találtam itt a helyemet, akkor nekivágtam a világnak, és külföldi színházakban dolgoztam évekig. De az indulásom is egy nagy kaland volt, amikor tizenhét évesen egyik reggel úgy ébredtem, hogy a jövőm érdekében el kell jönnöm Győrből, fel a fővárosba! Édesanyám kétségbe volt esve, hogy éppen az érettségi évében, meg egyébként is, mi lesz velem egyedül Pesten?! De annyira elszánt voltam, hogy egy idő után megérezte, jobb, ha elenged, mert úgysem tudott volna visszatartani.

– Mit gondol, lázadás volt ez az ön részéről, vagy önállósulás?
– Is, is, meg dac, meg vadság, meg kihívás. Nemigen ismertem akkor korlátokat, eltökélten jártam a magam útját. Jelentkeztem egy pesti musicalstúdióba, hogy énekelni szeretnék tanulni, oda több tucat jelentkező közül fel is vettek, kerestem egy gimnáziumot, amelyik az utolsó évre elvállalt egy magamfajta hóbortos színész-jelöltet. Anyukám vett egy huszonhét négyzetméteres garzont, és ezzel elkezdhettem önálló életemet. Persze, voltak még jócskán nehézségek, kaptam még figyelmeztető pofonokat, de egy részüket az akkori naivitásommal észre sem vettem, a többit meg valahogy úgy fogtam fel, hogy nem is olyan nagy baj, mint amilyennek tűnik. Később is többször beigazolódott, hogy nem mind kudarc, ami adott pillanatban annak tűnik, ahogyan a siker lehet olykor csapda is. Egyetlen, amit tehetek, hogy következetesen igyekszem járni a magam útját.

– Mondja, van, amitől fél?
– Talán egyetlen dologtól. Nehogy valamelyik gyerekem majd egyszer elém álljon valami az enyémhez hasonló hajmeresztő kéréssel!

Polyák Lilla fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Nem bírja az ovit, vegyük ki? Végre megszólal Dobó Kata párja! Negyvenöt kilót fogyott szerelméért A sikeres életmódváltás titka Polyák Lilla: „Következetesen járom a magam útját” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!