– Emlékszel az első találkozásotokra?
– A békéscsabai színházban készültünk a Lüszisztraté bemutatójára, én írtam zenét hozzá, és én tanítottam be a szereplőknek. Akkor hívták meg először oda Katát, éppen a címszerepre, így aztán az első próbán mutattak be minket egymásnak.
– Te mit tudtál róla?
– Hogy játszott a Miniszter félrelépben, aztán még néhány filmben…
– …láttad ezeket?
– A Minisztert, és még valamelyiket…
– …és hatással volt rád Kata?
– Ezek alapján láttam, hogy nagyon szép lány. Annyira megérintett, amennyire szerintem minden egészséges férfit idehaza, de nem kezdtem el álmodozni róla. Aztán egyszer hallottam, hogy kiment Amerikába. Arra már nem emlékszem, arról hallottam-e, hogy visszajött. Illetve annyit tudtam még, hogy alighanem nehéz feladat vár rám, mert ez lesz az első zenés szerepe.
– A zenésznek nem könnyű nem zenésszel dolgozni, mivel nincs közös jelrendszer, mindent be kell mutatni, mindent be kell magoltatni.
– Amikor elkezdődnek a zenés próbák, rögtön azt figyelem, hogy ki mennyire jártas a zenében. Van, aki tökéletesen képzett, van, akinek már van némi gyakorlata, van, aki tud kottát olvasni, és van, akinek fogalma sincs az éneklésről. Nos, Kata ebbe a „fogalma nincs” kategóriába tartozott. Talán éppen ezért sokat beszélgettünk a próbák közben, és ahogy múlt az idő, úgy kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Tehát nem valami felvillanás volt, nem is emlékszem olyan tetten érhető pillanatra, hogy na, itt gyulladt meg a láng. Munka közben fonódtunk egymásba.
– Hívtad őt különórára?
– Nem volt szükség semmi trükkre, csalafintaságra, annyira magától értetődően rakódott egymásra minden. Engem lenyűgözött az az eltökéltség, az az alázat, az a lelkiismeretesség, ahogyan Kata dolgozott. Azt hittem, hogy nekem nincsenek előítéleteim, ám kiderült, mégis voltak: megdöbbentem azon, hogy Katának nincsenek allűrjei. Mindent megköszönt, mindenkivel kedves és közvetlen volt, bármi kritikát rögtön elfogadott.
– Kata esetében tényleg döbbenetes, hogy mennyire más a róla kialakult kép, mint amilyen ő valójában…
– Ez bennem is többször felvetődik, és nem igazán tudom, hogy miért…
– Talán, mert ő volt az első felépített sztár Magyarországon. Még be sem mutatták az első filmjét, már tele volt a plakátjaival a város, ő mosolygott ránk a címlapokról, miközben ő valójában akkoriban is egy visszafogott, inkább félszeg kislány volt. Te egyáltalán mennyit tudsz róla? Az életéről, múltjáról?
– Hogy mennyit, azt nem tudom megmondani. Ami biztos, hogy érdekel vele kapcsolatban minden, de az is biztos, hogy nem fogok faggatózni, vájkálni a múltjában. Szerinted ez fontos lenne?
– Szerintem fontos, hogy bizonyos titkokat megtartsunk magunknak.
– Én is így gondolom. Ami számít, az úgyis szóba kerül, azt úgyis elmondjuk egymásnak. Én Katát így szerettem meg, ahogyan megismertem, így szeretem, így fogadom el teljes egészében. Amit tudok az életéről, az megerősít abban, hogy ő kivételesen nagyszerű ember. Aki ilyen hihetetlen sikereket is megélt, és akinek ennyi csalódás is kijutott, és ezt teljesen ép lélekkel el tudta viselni, sőt mindezen tapasztalatokat ennyire be tudta építeni a személyiségébe, az az ember különlegesen erős, tiszta. Az minden tiszteletet és szeretetet megérdemel.
– Egy olyan érzékeny embert, mint amilyen Kata, nyilván valamennyire megviselte ez a libikóka…
– Korábban éreztem, hogy nem bízik magában annyira, mint kellene, hogy olykor óvatosabb, hamarabb bezárul. Sokszor napokra ki tudta borítani egy bántó, hazug cikk. Ezek nyilván összefügghettek az előzményekkel. Volt, amikor úgy érezte, hogy csalódást okozott az embereknek azzal, hogy nem lett hollywoodi sztár, holott, mint kesergett, ezt ő nem ígérte!
– Csak „a nagy álomhoz” hozzátartozott volna, hogy a mi kedvencünk Amerikában háttérbe szorítja Kim Basingert…
– Kata nem valami kreáció, hanem egy valóságos ember. Az biztos, hogy odakint nagy odaadással készült a pályára, és amikor tehette, részt vett nívós kurzusokon, ahol a színészi mesterséget tanították. Az igaztalan bántások időnként kizökkentették, elkeserítették.
– Már nem?
– Egy éve, amióta megszületett Szofi, minden megváltozott. Az anyaság átformálta. Mintha helyére került volna benne minden. Minden kiteljesedett. Ahogyan ő mondja, bekapcsolt a mama-gomb, és azóta ebben az üzemmódban működik. Nyitottabb lett, oldottabb. Mintha csak anyának született volna.
– Ugyanakkor, talán két hónapos lehetett a kicsi, meglepve láttam, hogy Kata tökéletesen sminkelve, kifogástalan formában, a maga szokásos finom exkluzivitásával felöltözve tolja a babakocsit…
– Nagyon erős, kemény tartás, késztetés van benne, hogy ő mindig, minden körülmények között Dobó Kata maradjon.
– Neked ez mennyire fontos?
– Azt hiszem, nagyon. Nekem ez az önmagával szembeni igényesség nagyon imponál. De fordítva is igaz, én is hasonlóképpen igyekszem adni magamra. Számomra is az a fontos, hogy őrizzük meg az érdeklődést egymás iránt, folytonosan hódítsuk meg a hétköznapok darálása közepette is egymást, tartsuk meg a kapcsolat izgalmát és bensőségességét.
– Vezet háztartást Kata?
– Klasszikus értelemben nem. Ha főz, akkor az mindig különleges és finom. Egyébként korábban szinte háklisan tisztaságmániás volt, de amióta Szofi megszületett, már ezt is másképp látja. A lakás gyakorlatilag egyetlen nagy gyerekszoba lett. Már nem annyira fontos, hogy minden csillogjon-villogjon, az esetek többségében örül, ha marad annyi energiája, hogy úgy-ahogy elrakodja játék után a nagyon nem helyén lévő tárgyakat. Kata is a maga rajongó szeretetével az első pillanattól behódolt a kislányunknak, aki szerencsére egy tündér, és soha nem él vissza odaadásunkkal. Sőt, inkább tanítómesterünk, aki révén visszataláltunk olyan pozitív tulajdonságainkhoz, amelyekről nem gondoltuk, hogy még megvannak bennünk. A belső derű, a fenntartás nélküli szeretet, az önfeledt hit, ami a születése óta betölti az életünket…
– Ha éjszaka sír, melyikőtök kel fel?
– Az megy oda hozzá, aki reggel tovább alhat. A munkánk és az életünk eléggé szerteágazó. Kata Pesten is, Békéscsabán is játszik, most éppen Shakespeare Lear királyát próbálják, én dolgozom Békéscsaba mellett Budapesten, most még Kecskeméten és Dunaújvárosban is, tehát logisztikailag kell elsősorban beosztani az életünket. Nincs fecsérelni való időnk. Alapszabály például, hogy nem játszmázunk. Ha bármelyikünk is észreveszi a másiknál a legkisebb késztetést erre a kapcsolatot őrlő, időt raboló durcáskodásra, akkor rögtön szól, hogy „na, most álljunk le ezzel!”. Ha hagyjuk elharapózni, akkor annak se vége, se hossza. Így viszont mindent meg tudunk beszélni.
– Kata nem volt biztos abban, hogy kapható leszel az interjúra…
– Aztán megbeszéltük…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
