Miért nem képesek mosolyogni az eladók?

A hír: A magyar ügyfélkiszolgálók átlagon felül teljesítenek, de keveset mosolyognak – ez derül ki egy kétmillió válaszadó részvételével készült nemzetközi kérdőíves felmérésből. Magyarországon a vizsgált esetek 90 százalékában üdvözölték a vevőket. A vendéglátó és a pénzügyi szektor áll az élen, a szállítmányozásban és a kormányzati szektorban dolgozók mosolyognak a legkevesebbet, köszönés tekintetében pedig az autóipar és a kiskereskedelem marad le.

Karafiáth Orsolya véleménye: Még főiskolás voltam, amikor nyári munkát keresvén barátnőmmel egy belvárosi butikban kötöttünk ki mint eladók. A felkészítő beszélgetésen az első pontok között szerepelt, hogy a tulajdonos a lelkünkre kötötte: minden egyes vevőre mosolyogjunk szélesen, és ez a mosoly akkor se görbüljön lefelé, és ne váltson át vicsorgásba, ha a kedves vevő már a huszadik ruhát – ami láthatóan nem fog felmenni rá – kéri be tőlünk a próbafülkébe, illetve ha messziről süt róla, hogy csak beugrott, de nem fog vásárolni. Kérte, teremtsünk mindig jó hangulatot, hogy egyszerűen bárkinek legyen kedve betérni hozzánk, illetve visszatérni később. Én kissé kreatívan értelmeztem a feladatot, aminek egy héten belül kirúgás lett sajnos a vége. Néha bebújtam a ruhakonzol mögé, és amikor láttam, hogy valaki elmerül a válogatásban, kipattantam, mint nyúl a cilinderből – persze szélesen mosolyogtam közben. Volt, aki hatalmas hahotában tört ki, volt, aki megrémült.

Botrány nem lett volna a dologból, ha egyszer nem a tulajt tréfálom meg ezzel. Bejött a boltba, látta, sehol nem vagyok. Én ott kuncogtam két batikolt maxi rejtekében, nem láttam az arcát. Utána viszont igen: nos, abban nem volt köszönet. Ez persze extrém példa, de engem nagyon le tud lombozni, ha nyúzott, kedélytelen, fancsali arcú eladóval találkozom. Tegnap éppen cipővadászaton voltam a városban, és betértem egy vonzó kis helyre. Hatalmas tábla hirdette kedvenc szavamat: akció. Tetszett is egy fekete-fehér cipőcske, kérdeztem, az le van-e értékelve. Ilyen undort emberi arcon még nem láttam. Az addig is igen mísz hölgy ajka lefittyedt, közölte, hogy nem, az teljes árú. Tekintetéből kiolvastam: ha nem tetszik, máshol biztosan találok olcsóbb cipőket is. Úgy fordultam ki, hogy tudtam: na ide többé nem jövök. (Nem sokkal arrébb viszont vettem két pár cipőcsodát is – még drágábban is, mint ott kínálták a másikat…)

Egyszerűen elveszi az ember kedvét a rossz hozzáállás. Tegnap még egy harisnyaboltba is bementem, ahol két vidám lány mutatta végig sorban a modelleket, kedvesen és segítőkészen, holott előre leszögeztem, hogy csak egyet fogok vásárolni. (Ma amúgy visszamegyek a kékért is.) Sajnos nem csak a boltokban, ügyintézésnél hiányzik a mosoly, a kedvesség. Általánossá vált a rosszkedv, a levertség – egymásról tapasztjuk át, terjed, mint valami betegség. Holott inkább arra kellene ügyelnünk, hogy megtaláljuk a munkánkban a jót, és arra koncentráljuk. Életünk nagy részét munkával töltjük. Tényleg arra vágyunk, hogy életünk nagy részét valahogy, akárhogy, fogakat összeszorítva kibekkeljük csupán?