Kinek kellett volna megvédenie az agárdi kisfiút?

Meghalt egy másfél éves kisfiú. Éhen halt. Jó körülmények között élt, az őt halálra éheztető apjával és anyjával, de a hatalmas, erődszerű házban, ahol élt, ott laktak a nagyszülei is. A ház melletti melléképületben élt egy kertész is, ő találta meg végül a menthetetlen állapotban lévő gyereket. Gyanús lett neki, hogy a keserves éhezéstől gyakran síró gyerek milyen csöndben van.
Most mindenki borzong és találgat. A legfrissebb hírek szerint mégsem a bizarr fényevők általi befolyásoltság áll az ügy hátterében. A legújabb információ, amit maga az apa védőügyvédje adott, az, hogy „alternatív szakemberek” és természetgyógyászok rendszeresen látták a kisfiút.

Amire én vagyok kíváncsi, az a nem alternatív szakemberek felelőssége ebben az ügyben, és bármelyikben, ahol egy gyerek veszélyeztetettsége felmerül. Persze ahhoz, hogy a segítő szolgálatok felelősségét firtassuk, először biztosnak kell lennünk abban, hogy tudtak, vagy tudniuk kellett arról, hogy egy gyerek veszélyben van. A most meghalt Benjáminhoz a védőnő kiment, próbálta végezni a dolgát, de nem engedték be. Nem is kötelező; a segítő személy nem hatóság. Mutattak budapesti gyerekorvostól papírt, az ő felelőssége ezek után egyértelmű. Ha látta a gyereket, azért, ha nem, és hamisította a papírt, akkor azért.

A védőnőnek kötelessége az úgynevezett gyermekvédelmi jelzőrendszeren belül továbbadni azt az információt, hogy próbált egy gyereket meglátogatni, de ez nem sikerült. Hiszen ez már önmagában felveti a veszélyeztetettség lehetőségét. Jómódú családban ugyanúgy, mint nehezebb körülmények között élőknél. A problémahalmazban ezen a ponton a jobb hátterű gyerekek sokszor sokkal kiszolgáltatottabbak, mert könnyebben gondolja azt a külvilág (még a szakértők is), hogy „ó, a doktoréknál biztos minden rendben van, annak a gyereknek mindene megvan” – pedig lehet, hogy zárt ajtók mögött a „doktorék” épp az életét fenyegetik, kínozzák, hatalmas, csinos gyerekszobában. Ahol lehet tudni, hogy napi gondokkal küszködnek, ahol a gyerekeknek nincs mit enni, kimaradoznak az iskolából, nincs télen meleg cipőjük, ott a segítő szolgálatok is jobban odafigyelnek.
A probléma másik fele, hogy a védőnőket, családsegítőket könnyebben lehet kirekeszteni a magasabb státuszú családok életéből, ha az ott élő gyerekek hogylétét firtatnák, mint az alacsonyabb státuszú családoknál.  Gyurkó Szilvia, az UNICEF gyerekjogásza elmondta, Németországban emiatt létrehoztak egy kísérleti programot: bírókat, orvosokat, ügyvédeket kértek fel arra, hogy önkéntesként kísérjék el munkájába a védőnőt, segítsenek abban, hogy a családok szóba álljanak vele, komolyan vegyék a kérdéseit és javaslatait. Gyurkó szerint ez eredményeket hozott, ajtók megnyíltak, emberek figyelmesebbek lettek.

A probléma további része, hogy Magyarországon mennyire könnyen vesznek el a gyerekvédelmi jelzőrendszerben a jelzések. Hetek, hónapok telhetnek el, mire például egy védőnői információ „feljebb kerül” a rendszerben. Az ombudsman sokszor vizsgáltatta ezt a rendszert. Sokszor talált olyan esetet, ahol a késlekedés miatt gyerekek meghaltak. Megölték őket, vagy öngyilkosok lettek. Pedig mindenki tudta, hogy bajban vannak. Az is iszonyatos, amikor úgy tűnik, mintha működne a rendszer, mégis, ahogy Gyurkó fogalmazott: végül szatellit kisbolygók módjára keringenek a különféle segítő szolgálatok egy-egy család körül, amelynek tagjai végül mégis azzal szembesülnek: semennyit sem változik, nem javul az életük.

De felelősségre vonják-e azokat az állami, önkormányzati, segítő szakmákban dolgozó szakembereket, akiknek a mulasztása egyértelműen kimutatható egy-egy gyerek életének, halálának tragédiáiban? Ma már lehet: egy törvénymódosítással megjelent a „fegyelmi felelősség” fogalma, bár ritkán alkalmazták eddig. Kirívó, egyértelműen bizonyítható esetekben büntetőügyek is indulnak olyanok ellen, akik nem segítettek ott, ahol megtehették volna.

Magyaroszágon ma, amikor politikával foglalkozunk, gyakran feltesszük a kérdést: ki őrzi az őrzőket?  De ugyanilyen fontos kérdés Gyurkó szerint, hogy ki segíti a segítőket. Nem ment fel egyetlen védőnőt, gyámügyi előadót, rendőrt, bírót, bárki mást a felelősség alól, ha egy gyerek úgy hal meg, hogy a segítésére hivatottak megmenthették volna. Ugyanakkor nézzük meg azt is, milyen körülmények között dolgoznak az ellátórendszer tagjai. Hány családot kell egyetlen embernek ellátnia? Hány helyen vannak gyerekjogi képviselők? Hány szakszolgálat épül le, meneszti a kollégáit? Hány iskolában van ma gyerekpszichológus?

És egy utolsó dolog, ha már felmerült a felelősség kérdése: kinek kell cselekednie, jelentenie, ha a tudomására jut, hogy egy gyerek bajban van? Nehogy abban a tévedésben éljen bárki, hogy kizárólag az erre hivatott, gyerekekkel kapcsolatba kerülő szakembereknek, gyerekorvosnak, tanárnak, védőnőnek és társaiknak. Ugyanis mindenkinek. Bárkinek. A szomszédnak, aki hallja a gyerek kétségbeesett, hónapok át tartó sírását. Aki látja, hogy a részeg családfő a gangon megtépi a családot. Aki elmegy a kerítés mellett, és látja, hogy az udvaron egy kisfiú lehetetlenül sovány.

Egyszer egy boltban egy kislányt hasba rúgott mellettem az apja. A gyerek levegőt sem kapott a fájdalomtól. Megfagytam a döbbenettől, bámultam, de nem szóltam semmit. Nagyon sok évvel ezelőtt történt ez, túl fiatal voltam. A lelkiismeret-furdalás a mai napig kísért, nem tudok tőle szabadulni. Ha eszembe jut a kép, amit sosem fogok elfelejteni, mar a fájdalom és a szégyen a gyomrom közepén. Nem szabad utólag szenvedni a nem cselekvés bűne miatt. Lépni kell. Valamit. Nem mindig könnyű tudni, hogy mit, hogy mi az, amivel nem többet árt esetleg az ember, mint használ, például egy idegen gyereknek. De a semminél bármilyen segítő lépés csak jobb lehet.

Így látja Bombera Krisztina: Miért nem egyenjogú minden magyar gyerek? Marsról jött férfiak és Vénuszról jött nők: egy romboló mítosz vége Nők elleni erőszak – mit változtathat meg egy tánc?