“Kíváncsi vagyok az Aggteleki-cseppkőbarlangra”

Hiába vágytak régóta gyermekre, sajátja nem született a házaspárnak. Lombikprogramba kezdtek, ám kislányuk Down-szindrómásként jött a világra. Viki ma már nagylány, és bár születésekor sok mindennel riogatták a szüleit, már jókedvű, virgonc gyerek, aki épp csak egy kicsit más, mint a testvérei. Merthogy azóta testvérei is lettek, szülei ugyanis évek óta befogadnak állami nevelt gyermekeket.

Gábor és Angi már nyolc éve élnek náluk, három-, illetve négyévesek voltak, amikor ide kerültek. Saját szüleik nem nevelték őket, egy ideig a nagymamájuk viselte gondjukat, de aztán ott sem maradhattak. Ma már csak a nagypapájuk látogatja őket, mégsem tudni, meddig élhetnek befogadó családjukkal, merthogy egyelőre csak ideiglenesen vették őket állami gondozásba. „Egy ideig látogatta őket a mamájuk, aztán elmaradt. Úgy tudni, Olaszországban bébiszitterkedik…” A gyerekek ma már nem is igen kérdeznek felőle, ők már így egy család.

Miközben beszélgetünk, nagy nevetgélve előkerülnek a lányok, Viki elújságolja, hogy kedvenc filmje A kis hableány. Gábort viszont a barlangok érdeklik, leginkább az Aggtelekibe szeretne eljutni.