Nincs mit szépíteni: szörnyen rossz állapotban van a Pest megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Alapítvány kemencei lakásotthona. Mállik a fal, régiek, erősen használtak a bútorok, minden megérett már a felújításra, cserére. Tizenhat éve fogad be gyerekeket ez a ház, olyanokat, akiket kiemeltek a családból, vagy kimaradtak az iskolából, és nem volt remény rá, hogy otthon rendezni tudják a helyzetüket. Ide kerültek a hegyvidékre, a falu végébe. 18 éves korukig lehetnek itt, ahol nevelők foglalkoznak velük, afféle „ügyeletes anyukák”, váltott műszakban. „Ó, mi mindennel találkoztunk már!” – mondják, utalva a kamaszodó gyerekekkel kapcsolatos zűrökre. Persze itt nemcsak a jelen problémáit, de a múlt sérüléseit is kezelniük kell. „A gyerekek lassanként osztják meg a rossz emlékeket, ki hamarabb, ki később” – mondják. Időnként előfordul, hogy „túlságosan” megszeretnek valakit, pedig aki ide jön, azt néhány év után el kell engedni. Persze „ne legyen azért fal se köztünk” – mondják.
Kolompár Mihály épp egy éve érkezett a kilenc gyerek közé. „Eleinte szokatlan volt, de aztán beilleszkedtem” – mondja. A tizenhét éves fiú kiskorától gyermekotthonokban és nevelőszülőknél él, eddig négy helyen fordult meg. „Nem volt igazán rossz, de nem is jó. Olyan semmilyen… – mondja apatikusan. – 2008-ban láttam utoljára a vér szerinti anyámat, apámat nem ismerem, de nem is hiányoznak” – mondja dacosan Misi, aki épp munkát keres, valahogy egy iskola sem viselte el őt igazán… Nagyon örült, amikor elmondtuk neki, hogy egy olvasónk elviszi őt egy jó kis bobozásra – ez a vágya ugyanis.