“Megnéznék egy dinókiállítást!”

„Nem gyík, hanem sárkánygyík!” – tesz helyre engem szigorúan Vilike, amikor afféle ostoba felnőtt módjára mutogatok ide-oda a dinós rajzain, és igyekszem mindenféle kérdésekkel beszélgetésbe elegyedni. „Ez meg olyan gyík, ami a vízben megy, és a karmával gyűjti a halat – lendül bele a kisfiú, mi meg álmélkodunk. – Ez éjjeli fosztogató, ezek dinók, némelyik szárazföldön is tud járni, ez meg kardfogú tigris…” – innen Vilikét nem lehet leállítani: dinoszauruszmániás, mint oly sok gyerek mostanság az ő korában. Megdicsérem a rajzait. „Régen beneveztek rajzversenyre, de nem nyertem” – biggyeszti le a száját.

„Tudja minden őslény nevét, időnként előadást tart nekünk” – meséli nevelőszülője, aki Vilmos mellett még hat gyermeket nevel. Vili egy éve került ide, miután előző nevelőjével nem igazán értették meg egymást, a felnőttek nem bírtak vele. Ám mikor megtudjuk, milyen előélettel került állami gondozásba, arra gondolunk, csoda, hogy egyáltalán épkézláb gyerek lett belőle (azt persze nem látni, belül milyen sérüléseket hordoz).

„Temperamentumos, nagyon értelmes gyerek, őszinte szeretettel” – mondja nevelőanyja, és ezt igazán jó hallani. Úgy tűnik, Vilike most már végre megtalálta az otthonát.