Több könyvet írtam, számos előadást is tartottam erről a szóról, de amikor a megtisztelő, véleményem szerint túlságosan is dicsérő szöveggel behívtatok a díszletbe, a kamerák elé, úgy éreztem magam, mint egy felfújt játék elefánt, melyet a nagy szavak tüskéi kiszúrtak, s most szép lassan kiszivárog belőle a levegő. Először még elefánt, aztán kiselefánt, végül egy szánalmas egérke lesz belőle. Ráadásul ráncos egérke, mert bőre egy elefántra van méretezve. Ritkán éreztem ezt az „összemenést”. Hogy mi váltotta ki belőlem, pontosan nem tudom, de az utóbbi években, mióta „híres író” lettem, akit sokan tanítónak vélnek, egyre többet foglalkoztat a hitelesség kérdése. Nem az, hogy amit mondok, igaz-e, mert ez a dolog könnyebb része. Hanem az, hogy valóban az vagyok-e, aki beszél, hogy én magam élem-e, amit beszélek? Ha éppen az örömről és a pozitív gondolkodásról van szó, mennyi valódi öröm és őszinte bizakodás van bennem? Éppen rossz napom volt. Rossz dolgok történtek. Családom tagjait bajok érték, kudarcok, betegségek. Ez még önmagában nem lett volna gond. Megtanultam, hogyan lehet egy betemetett kútból felhozni az „élet vizét”, hogyan lehet nemcsak beszélni, de élni is az örömöt, olyankor, amikor erre külső esemény nem ad okot. Hiszen éppen ez a lényege: egy benső forrás, mely akkor is működik, ha a lehangoló körülmények nem adnak rá semmiféle indokot. Ezt te is tudod. Szerencsére a vendégeid, azok a remek nők is tudták, el is mondták. Hogy az igazi öröm nemigen függ a világtól, mert lelki jelenség, méghozzá a lélek legmélyének a megnyilvánulása. Belülről és mélyről jön: szavakkal nem tudunk hozzáférni. Ha már kimondjuk, nem az. Éppúgy, mint a „szeretet”. Sohasem tudtam kimondani, hogy „Szeretlek!” („I love you, honey”), mert miközben mondtam, éreztem, hogy a szó a belső élményemhez képest hamis pénz. Más szóval: hazugság. Amíg hallgattam, még bennem volt a csoda. Akkor még SZERETTEM. De amikor kimondtam, szégyelltem magam, mert csupa kisbetű szaladt ki a számon. A műsorodból ez ki is jött. Hogy nem lehet meghatározni, mi az Öröm. Az is titok, hogyan hozhatjuk fel magunkból ezt a mámoros létállapotot. De az elefánt nem ettől pukkant ki. Hanem attól, hogy megláttalak téged, és a vendégeidet, akiket előzőleg hosszan néztem egy monitoron a kulisszák mögött, és amikor szólítottak, és mint egy Honthy Hanna levonultam közétek a fénybe, tudtam, hogy mindenki bölcsebb volt körülöttem, mint én! Többet tudtak az örömről. Érted? Hogyan beszéljek én az örömről és a bizakodásról Mosolykának, aki üdén nevet rám, és egy tolószékben éli az egész életét? Én tanítsam őt örömre? Magyarázzam neki? Oda kéne ülnöm a kerekes széke mellé, és tanulni tőle. S tanulni Bay Évától, aki a hírnevét, és ki tudja még mi mindent hagyott ott, egy sokkal derűsebb és boldogabb ismeretlenségért. S tanulni Hegyi Barbarától, aki olyasmiket mondott és gondolt mellettem (éreztem!), amiket azonnal le kellett volna jegyeznem. És nézni a szemét. Nem beszélni, csak nézni. Minden benne volt. Mi lett volna – gondoltam felvétel közben –, ha sorsom ura azt mondja, hogy cseréljek életet Mosolykával? Üljek át a gumikerekes tolószékébe, és folytassam az ő ezerszer nehezebb sorsát. Bírnám? Tudnám, mi az öröm? Lenne kedvem írni róla? Érted, Gabi? Ettől megy össze az elefánt és lesz belőle egérke. És a messzire hangzó trombitálásából szánalmas cincogás. Persze, az egér is Isten teremtménye. Csak a túlságosan bő, ráncos bőre a zavaró – látszik, hogy elefánt volt valamikor. Egyetlen kincsem a hitelesség. A tiéd is, tudom. És aki fénybe kerül, könnyen elveszti. Mások elvárásának és magunknak is tetszeni egyszerre: nehéz. Példaképem egy Lőb nevű rabbi, aki nagy tanító hírében állt. Egy ízben ellopták a fiának a biciklijét. És az istentisztelet legmagasztosabb pillanatában hirtelen megállt, fájdalmasan szárnyaló, gyönyörű éneke váratlanul megszakadt, és azt mondta:
– Barátaim!… Ne haragudjatok, de abba kell hagynunk a szertartást!… Ma délután ellopták a házunk elől fiamnak a biciklijét. Nagyon bosszant, és sajnálom szegényt. Őt is, a tolvajt is… De ebben a pillanatban annyira kitölti lelkemet ez a kellemetlen ügy, hogy képtelen vagyok szívemet az Örökkévalóhoz emelni. Állandóan az a nyavalyás bicikli jár az eszemben! Szégyellem magam az Úristen előtt… Nem vagyok alkalmas arra, hogy imádkozzak, s hogy az Ő áldásos fényszikráit, a sechinát lehozzam néktek… Én nem hallom Őt, Ő nem hall engem. Úgyhogy menjetek szépen haza, és imádkozzatok egyedül… Gyertek el holnap, és akkor megpróbáljuk az egész szertartást, újra! Remélem, sikerül.
Szeretettel küldöm neked ezt a története.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
