„Nekem a kétértelmű célzásokból is egy kicsit sok, amit időnként elereszt. Mikor még csak jártam a férjemmel, engem is szeretett csipkedni, de valahogy megérezte, hogy ezt én mennyire nem bírom, és abbahagyta. Most viszont anyám szólt nekem, hogy szerinte az nincs rendben, hogy az apósom játék, csiklandozás közben a három és fél éves kislányom fenekét is csipkedi, és a »pisilőjét« is csiklandozza. Azóta azt is észrevettük, hogy amikor felemeli vagy ölbe veszi a kislányt, egyik kezével a lába között fogja meg, és ahogy az ölében tartja, a kezét hosszan ott »pihenteti«. A sógornőm, aki hozzám hasonlóan érez az apósunk iránt, a múltkor azt kérdezte tőlem, lehet, hogy pedofil? Engem ez most már mérhetetlenül zavar. Szólnom kellene neki, hogy ezt ne csinálja. De ő olyan ember, akinek nem lehet szólni. Nemcsak nagyhangú, de szó szerint »uralkodik«, parancsol. Néha csak int a mutatóujjával a feleségének – vagy a legnagyobb lányának, aki egyedül él otthon a szülőkkel –, és azoknak már tudni kell, hogy mit kell tenniük. De a legjobban azt szereti, ha elég, hogy a szemöldöke felhúzásával int nekik, és már erre is ugranak. Lehet, hogy túlreagálom a dolgot? Vagy tényleg még annál is súlyosabb, mint gondolom? Ez már tényleg pedofília? Van, aki szerint a gyerekek élvezik a játékot és a csiklandozást, és ez is belefér, hiszen a gyerekek is ilyen életkorban van, hogy »oda« nyúlnak maguknak. Én meg valahogy úgy érzem, ez már nem fér bele, és egészen más az, amit a gyerek önkéntelenül vagy akár szándékosan magával csinál, és más az, ha egy felnőtt kezdeményez ilyenfajta tapogatózást. Tévednék? Mindenesetre egyelőre úgy döntöttem, hogy nem viszem oda a kislányomat hozzájuk. Mit gondol erről? Mit kéne tennünk?”
Pedofil?
A pedofil orvosi értelemben a gyerekek iránt rendellenes nemi vonzódást érző felnőtt. Elsősorban férfi. (A görög paisz, paidosz gyereket és fiút jelent, a philo pedig kedvelést.) A családi viszályokban elsősorban válás előtt álló házastársak között – de néha a nagyszülőkre is kiterjesztve – egy idő óta sajnálatosan gyakran merül fel a pedofília vádja, gyanúja. Nagyon sokszor megalapozatlanul. Én ebben az esetben, amit leír, nem is azt vizsgálnám, hogy a jelenség egyértelműen pedofíliának nevezhető-e (szerintem nem, én mindenesetre tartózkodnék ettől), hanem azt állapítanám meg nagyon határozottan, hogy ez olyan önkényes hatalmaskodás és hibás magatartás a gyerekkel szemben, ami mindenképpen abúzusnak, visszaélésnek tekintendő. Azt gondolom, hogy ezt nem szabad eltűrni. Igen, jól látja, hogy a felnőtt ilyenfajta kezdeményezése nehezen vagy egyáltalán nem feldolgozható a gyerek érzelmi életében. Trauma, sérülés lehet a következménye a későbbiekben. Ha más megoldást nem tud, ami hatékony lenne, akkor az a helyes, ha nem viszi oda a kislányát. Az a helyes, ha a találkozásoknál, ha mégis létrejönnének maguknál vagy máshol, mindig jelen vannak maguk is, a szülők. Az apának nincs módja a saját apjával beszélni? Ő is fél tőle? Ő is ki van szolgáltatva a hatalmaskodásának? Mert egyébként ő volna az a személy, aki közölhetné, hogy maguk ezt nem akarják – vagy éppenséggel: nem tűrik el! Nem kell érvelni, nem kell erre magyarázatot adni; a szülő képviseli a gyerek személyiségét és a szülő felfogásmódjába senki másnak nincs érvényes beleszólása. Kivéve persze az olyan eseteket, amikor esetleg a szülő veszélyezteti a gyerekét, aki ilyenkor a hatóság védelmére szorul. De itt éppen hogy nem erről van szó, a nagypapa az, aki „veszélyeztet”, és mindegy is, hogy milyen indítékból, hogy pedofil-e vagy nem, a hatalmaskodás éppen elég. Nem, ezt nem szabad eltűrni.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
