Erőss Zsolt: “Bármelyik másodperc az utolsó lehet az életemben…”

– Mit jelent önnek a hegymászás? Hobbi, hivatás vagy szakma?
– Hobbi? Igen. Hiszen az ember akkor is csinálná, ha ráfizetne. Nekem immáron megélhetés, sőt hivatás is, hiszen nap mint nap felveszem a küzdelmet a hegymászást ellenző erőkkel.

– Gyakran megkapja az „őrült” jelzőt?
– Kizárólag internetes fórumokon. Szemtől szemben nekem még senki nem mondta.

– Felmerült önben valaha is, hogy feladja a hivatását?
– Nem. A jó hegymászók soha nem adják fel, hanem megöregszenek így. Persze a jó hegymászók is meghalhatnak, mert történhetnek balesetek. De azok közül is naponta halnak meg emberek, akik nem hegymászók.

– Meg lehet szokni a hegymászásból adódó anyagi kiszámíthatatlanságot?
– Jól tűröm… A stabilitás a mai világban csak egy ábránd. A világ folyamatosan változik, átalakul, ebből kifolyólag a munkahelyek is. Millió embert rúgtak már ki, millióan mondtak fel, az emberek mégis ragaszkodnak ahhoz az ábrándhoz, hogy fix munkahely. Igen, a stabilitás a mai világban csak egy ábránd.

Végzettségem szerint marós vagyok, én is dolgoztam három műszakban Kolozsvárott vasbetonszerelésen. Nem volt egy leányálom. Nyugaton, ha egy hegymászó sikeres, azonnal feladja a civil munkáját, és attól fogva csak ennek él, mert máshol meg lehet élni ebből, csak a hegyi vezetésekből. Vagy mellette írnak, fotóznak, esetleg támogatókat keresnek maguknak. A feleségem tanítónő volt, fix fizetéssel. 2006 őszén ismerkedtünk meg. Aztán 2008-ban össze is házasodtunk.

– Pedig úgy hírlik, kezdetben nagyon nem támogatta a házasság intézményét…
– Nem, mert nem tartottam fontosnak. Kit érdekel a papír? De a lányok általában úgy nőnek fel, hogy az esküvőjükről ábrándoznak. Láttam, hogy ez a páromnál is erős igény, ezért azt mondtam, legyen. Ráadásul akkoriban már úton volt az első gyerek.

– Van türelme a gyerekekhez?
– Nekem mindenhez van türelmem. Nem zavar, ha sír a gyerek. Olyankor felveszem, és próbálom megnyugtatni. A kicsi nem mindig nyugszik meg nálam, neki még félévesen az anyja jelenti a biztonságot. Én le sem tudom fektetni. A háromesztendőssel már más a helyzet.

– Érzelmes ember?
– Mire gondol?

– Görcsbe rándul-e a gyomra, amikor egy-egy expedícióra indulva ott hagyja a családját a reptéren?
– Ez összetett dolog. Agyban kell helyretenni. Nem az utolsó expedíció volt lelkileg a legnehezebb. Amikor a lányom született, a feleségem nagy pocakkal kivitt a reptérre. Akkor még úgy gondoltuk, két hét van hátra szülésig. Ehhez képest néhány nap múlva megérkezett a baba, és épp Nepál fővárosában, Katmanduban kaptam a hírt. Ilyenkor kavarog az ember lelke, jókora érzelmi viharok vannak benne. Mert mégis csak az első gyereke született meg, ő pedig ott van az isten háta mögött…

– Mindezt azért meséli egyes szám harmadik személyben, mert…
– …talán így könnyebb. Nem jó erre visszaemlékezni. Ugyanakkor tudni kell racionálisan dönteni. Nyilvánvalóan voltak bennem olyan gondolatok, hogy talán ki kellene hagyni azt az expedíciót, talán repülőre kellett volna ülnöm, és hazamenni. De ennyi emberrel már nem tehettem meg. Nem jöttem haza, így csak két hónappal később láttam a gyerekemet. Az érzelmeim persze kavarogtak… Kitaláltam, hogy a gyerek a hegyen túl van, ezért meg kell másznom a csúcsot. Megmásztuk, az expedíció sikeres volt, és elmondhatatlanul jó érzés volt találkozni a repülőtéren a feleségemmel és a kislányommal.

– Azon az expedíción egy társa is meghalt.
– Ezért voltak vegyesek az érzelmeim. Hiszen elveszítettem egy barátot, ugyanakkor sikerrel tértem haza, majd a reptéren kezembe nyomtak egy csomagot, az elsőszülött gyermekemet. Az élet ilyen szélsőségeket produkál, amit tudni kell kezelni. A második szülésnél szerencsére már ott voltam.

– Egy másik expedíciónál szintén elveszített valakit.
– Ahogyan az imént is említettem, ezeket a dolgokat meg kell tanulni kezelni.

– Lehet ezt egyáltalán kezelni? Ez valóban tanulható?
– Nézze, amikor az ember először veszíti el a barátját, akkor úgy érzi, itt a világvége. Nem is tud az érzéssel mit kezdeni. Akármilyen furcsán is hangzik, de a következő esetnél már „rutinosabb”. Sajnos már ötször át kellett élnem.
 

– Álmában visszatérnek ezek a helyzetek?
– Nem. A barátaim elvesztése nem. Álmodni persze szoktam, még az expedíciókon is. A magasban például lidércálmaim vannak. Extrém fekvő helyzetben maga az álom is extrém. Amikor keskeny párkányon alszom a Himalájában a sziklafalon, kötéllel ki vagyok kötve és ingadozom, álmomban látom magam kívülről is. Csak éppen álmomban érkezik egy felhőjáró űrkomp, japán turistákkal a fedélzetén, akik fotózzák az őrülteket, ahogyan ott alszanak…

De az Everesten is volt már hasonlóan őrült álmom. Ott egy nyitott jéghasadékba bújtam aludni, ahol eleve kevés az oxigén, és hideg is van. Nagyon el kell rendezkedni az alváshoz, hogy meg ne fagyjak, és egy résen levegőt is kapjak. Álmomban azon a lyukon, ahol a levegőt veszem, szmokingos bálozók kezdenek mászkálni…

– Megszokta, vagy elfogadta a műlábat?
– Egyik sem volt egyszerű, de ma már mindkettőt elmondhatom. 2010-en úgy álltam talpra, hogy egy expedícióra is kijutottam, de az a szó szoros értelmében kínszenvedés volt számomra. Óriási strapát jelentett a lábamnak az a menet. Ugyanakkor az a szenvedés indította el az elfogadás folyamatát. Aztán a következő expedíción szinte már százszázalékosan éreztem, hogy elfogadom a helyzetet. Valójában másfél év kellett ahhoz, hogy fizikailag és lelkileg is feldolgozzam a történteket.

– Gyakran okolta a sorsot, az istent, vagy bármilyen megfoghatatlan erőt azért, ami önnel történt?
– Nem. Egyszer sem. Nincs mit, és nincs kit okolnom. Ez ugyanolyan, mint egy közlekedési baleset. Átmész az utcán és elcsap az autó. Csak egyet kellene arrébb lépned, és megúsznád. Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik…

Az egyik utolsó kép Erőss Zsoltról és társairól

– Fél a haláltól?
– Nem, pedig gyakran voltam már kritikus helyzetben. Olyankor úgy vagyok vele, hogy bármelyik másodperc az utolsó lehet az életemben, de legalább odafönt boldogan halok meg…

– Ilyenkor eszébe sem jut a családja?
– Mindig van egy expedíció előtti és egy expedíció utáni életem. Amikor az ember elutazik, ezzel számot vet. Természetesen nem akarok meghalni, hiszen tudom, hogy még itthon is kihívások várnak rám, de nem szabad ebből érzelmi kérdést csinálni. Nyilvánvalóan rossz érzés, ha azt látom, hogy a gyerekeimet megviseli a hiányom. Itthon azonban ebből soha nincs probléma a feleségemmel. Nem okoz számára lelki traumát, hogy el kell engednie két hónapra.
Egy házasságot az ronthatja el leginkább, amikor a párod nem fogadja el a mániádat. Természetesen Hilda is félt, de tökéletesen tisztában van vele, mit jelent számomra egy expedíció, és azzal is, hogy milyen nehézségekkel kell odafönt szembenéznünk. 2009-ben, amikor a lányunkat szülte, épp elvesztettük a Himalájában a felszerelésünket, akkora havazás volt. Hilda pontosan tudja, mit jelent egy csúcstámadás, de azzal is tisztában van, hogy csak két-három nap a kritikus időszak, aztán minden megoldódik. És valóban minden megoldódik… (nevet) Fordítva ugyanúgy támogatnám őt.