Férfivallomás egy csúnya válásról

– Mi a baj? – kérdeztem, látva, hogy valami igencsak megviselte.
– Több mint tíz év együttélés után elhagyott a párom – válaszolta.
Ez valóban szomorú, biztosítottam együttérzésemről.
– Nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy azóta nem láttam a lányunkat – folytatta a férfi.
Megkértem, hogy kezdje az elején, aztán hagytam mesélni:
– Ha valakinek elmondom, hogy mit művel velem a kislányom édesanyja, mindig megkérdezik: mit műveltél te vele, hogy ilyesmit váltasz ki egy emberből? Számtalanszor végiggondoltam ezt a történetet, de nem tudok olyat mondani, ami arányos lehet egy ilyen rettenetes bosszúval – kezdte a férfi. – Aránytalant tudok mondani, természetesen én is sok mindent elrontottam. Húsz évvel idősebb vagyok a volt páromnál – nevezzük Zsanettnek. Ennyivel előbbre is tartottam nála a munkában, elismertségben. Amikor találkoztunk, menő srác voltam, saját céggel, dőlt a pénz, minden jól pörgött. Ő akkor még szinte kislány volt, aki épp csak kijött az egyetemről. Nem indult tartós kapcsolatnak a miénk – majd fél év telt el, mire eldöntöttem, hogy maradunk egymással –, nyilván ő is így döntött. A bajok egyik része abból eredt, hogy a kapcsolatunkban fölé pozicionáltam magam. Ő pedig olyan mértékben rendelte alám magát, hogy az folyamatos kisebbségi érzést jelentett számára. Mivel szép, okos, tehetséges nő, tehát adottságait tekintve mindene megvan ahhoz, hogy senkivel szemben se érezze magát alárendeltnek, én ebből a helyzetből alig érzékeltem valamit. Amikor beszélgettünk, neki éppúgy, mint bárki másnak, akit hozzám méltó partnernek tartok, nyíltan, keresetlenül – néha talán túl őszintén is – mindig kimondtam, amit épp gondoltam. Azt sajnos nem éreztem, hogy ezzel őt időnként alaposan összevissza kaszabolom. Pedig ez történt, de sok év telt el, míg erre ráébredtem.

Gyermeket vállaltunk

Az is az ő döntése volt, hogy jó néhány éven át gyógyszerrel védekezzen, aztán egy szép napon úgy határozott, hogy legyen gyerekünk. Három hónap múlva már terhes is volt. Ez egyértelműen azt jelentette számomra, hogy végleg felvállalt engem, a kapcsolatunkat, és természetesen én is így éreztem. A szülés után brutális gyermekágyi depresszió következett. Ez a súlyosan problémás szakasz lassú lecsengéssel másfél évig tartott, de valami aztán is visszamaradt belőle. Sokszor kértem, hogy forduljon pszichológushoz, de határozottan ellenezte. Nagyjából háromhetente óriási botrányokat rendezett a semmiről. Gyakorlatilag felgyújtotta az életünket. Próbáltam kezelni, megoldani, de nem ment. Megtörtént, hogy fizikailag is nekem esett: konkrétan összevert, kapart, harapott. Ötven kilóval nehezebb vagyok nála – ha kicsit erősebben védekezem, annak nyoma maradt volna, mint ahogy nem maradt. Viszont az egyik ilyen alkalommal eltört egy csont a kezében – rosszul találhatott fejen. Borogattuk, reggel elvittem orvoshoz. Ő bement az ajtón, majd a gipszelés után felvetetett egy látleletet. Szépen eltette a fiókba, én meg másfél év múlva a bíróságon konstatáltam, mi is történt a kezelőhelyiségben, amíg kint aggódtam a váróban. Egyébként az emlékezetes verekedés révén van olyan harapásnyom, ami másfél év után is látszik a derekamon. Horror volt az életünk, de a gyerek miatt próbáltam rendbe tenni. Két és fél év után végre elmentünk családterápiára, de a második alkalom után közölte, hogy ő soha többet. Végig kellett hallgatnia azokat az okfejtéseimet, amiket otthon sikerült belém fojtania. Hosszú ideig nem is beszélgettünk. Folytatódott a hidegháborús korszak, amiből a kislányunk kedvéért nem kifelé, hanem befelé menekültem. Megpróbáltam egy másik életet élni. Találtam egy képzőművészkört – gyerekkorom óta nem vettem ecsetet a kezembe, de most nagyon lekötött. Szert tettem egy új baráti körre, egy alkotó társaság részévé váltam. Hívtam őt is, de nem érdekelte. A szex? Egy ideig semmi. Ínséges hónapok. Aztán már tényleg csajoztam. Nem ragaszkodtam volna hozzá, szívesen éltem volna normál házaséletet, de elutasított, szó sem lehetett közös alvásról. Ő a hálóban, én a kanapén. Lehet, hogy ez is megtoldotta néhány strigulával a bűnlajstromomat, mert ő ki-be járt a mobiltelefonomban és a laptopomban – miközben a sajátja mindig le volt zárva előttem. Amikor megtalálta a „bűnjeleket”, fel volt háborodva. Én meg megkérdeztem, hogy két év szexmegvonás után mégis mire gondolt. Ráadásul kiderült, hogy ő kezdett el először pasizni.

Apás és anyás napok

Miért nem mondtam, hogy váljunk el? Arra jutottam, hogy ebben is megjelent az apámmal való kapcsolatom. Sikeres szobrásznak indult, ám az ötvenes években kettétörték a karrierjét. A megborultságaiban őrületes, gomolygó, szaturnuszi erők voltak, amit én gyerekként lenyűgözve figyeltem. Gyermekkorom állandó eleme volt a folyamatos feszültség, kiszámíthatatlanság, az ezzel együtt járó szorongás, fenyegetettség. Talán ezért nem működik bennem a szokásos menekülési reflex. Ráadásul imádom a kislányom, és láttam, milyen erősen vágyik az anyja és apja szövetségére, együttlétére. Nem akartam csalódást okozni neki. Még szó sem volt végleges különköltözésről, amikor Zsanett elkezdte bevezetni az anyás meg az apás napokat. Meghatározta, hogy kedden-szerdán vele van, csütörtök-péntek meg az enyém. Négyszer el is költözött, hosszabb-rövidebb időkre, de mindig visszajött. Az ötödik elköltözés után viszont azt sem árulta el, hova megy. Onnantól fogva ő szabta meg, mikor van velem és mikor vele a kislányunk. Mondjuk hétfőn odahozta, és közölte, hogy csütörtök este jön érte. Szuper, van négy napunk, erre megjelent kedden, felkapta, elvitte. Ez nagyjából két hónapig tartott, a végén már alig láttam a gyereket. Több mint négy hónapja történt, amikor épp nálam volt a kislányom, egy vasárnap együtt felmentünk az anyámhoz. Ő ebédet főzött, nekem egy félórára el kellett ugranom valahová. Csörgött a telefonom. Zsanett volt, azt rikoltozta: „Hol a gyerek?” Mondom, anyámnál. Kitört a balhé, őt is felhívta, közölte, hogy megy oda, rendőrökkel. Hazamentem, sehol senki. Megebédeltünk, délután szunyókáltunk a kislánnyal, öt felé megjelent. Megragadta a gyereket, villogó szemekkel fölkapta és kiszaladt vele a lakásból. Álltunk az anyámmal, és tehetetlenül néztük ezt a szürreális jelenetet. Azóta nem láttam a kislányomat. Az anyja kivette az óvodából, a legszűkebb baráti körnek sem árulta el, hol vannak. Talán a városból is elköltöztek. Ha ez fordítva történik, az apa tünteti el a gyereket és az anya jelenik meg zokogva az óvodában, a gyámügyeseknél, a gyermekjóléti szolgálatnál, azzal, hogy négy hónapja nem láthatja a lányát, azt sem tudja, hol van, akkor ezek a szervek valószínűleg hatékonyabban lépnek fel. Azóta folyamatosan járom a hivatalokat, illetékes hatóságokat, szakértőket és tárgyalótermeket. Eddig több mint húsz láthatásra nem hozta el a lányomat! Holott a bíróság kimondta, hogy köteles rá. Az ügyvédje sem áll szóba velem. Illetve csak azt közli, amit jónak látnak. Így értesültem, hogy feljelentést tettek ellenem kiskorú szexuális molesztálásáért.

Komolytalan vádak

Egyszerűen megőrülök attól a tudattól, hogy az óvodás gyerekemet, aki szerintük nemi betegséget kapott tőlem, elvitték nőgyógyászhoz, aki meg is vizsgálta. Természetesen semmit sem talált. A gyerekkel felvettek a BRFK-n egy hosszú tanúvallomást, amikor arról kérdezgették, hogy milyen szexuális játékokat játszottunk, megkérték, hogy rajzoljon péniszt, eljátszatták két mackóval, hogy szerintük mit csinált az apuval. Az talán igazolja a vád komolytalanságát, hogy a gyermekügyi pert vezető bíró sem foglalkozott vele, és eddig még egyetlen rendőr sem keresett fel. Sőt, amikor én jelentkeztem náluk, azt mondták, nyugodjak meg, majd ők keresnek. Tudja, milyen egyszerűen végrehajtható az agymosás egy négyéves gyereken? Készült erről egy kiváló film, az a címe, hogy Vadászat. Tökéletesen bemutatja, mi történik, amikor jóakaratú, de tudatlan és gyanakvó felnőttek irányított kérdéseket tesznek fel egy gyereknek. A gyerek a kérdéseken keresztül ösztönösen felméri, hogy mit akarnak hallani tőle, és a megfelelési vágya miatt igyekszik „jól” válaszolni.

Szinte lehetetlen védekezni

A volt párom, a gyerekünk anyja azt állítja, hogy egy hétvégén – jóval azután, hogy elrabolta – a kislányom közölte vele: el kell árulnom egy nagy titkot. A papa a fürdőkádban odadugta az enyémhez az övét. Valóban szoktunk együtt fürdeni, de ilyenkor szigorúan fürdőnadrágot viselek. Lehet, hogy ezzel követtem el valamilyen hibát, talán ha ott lógatom, mint a többi apuka, egyszer-kétszer megkérdezi, hogy az ott micsoda, aztán már nem is érdekli a dolog. Az, hogy a gyerekek beszélgettek az oviban a nagy rejtélyekről, és ő fantáziált egyet. Éppen abban a korban van, amikor minden ilyesmi nagyon izgatja a fantáziájukat. Egyébként azt mondta, hogy ha nagy leszek, elvesz feleségül. Tök normális, hogy „szerelmes” az apjába. Tehát Zsanettel talán tényleg beszéltek valami ilyesmiről, majd egy „jóakarója” adott egy csodálatos tanácsot – le kell ütni a labdát, ha nagyon ki akar szúrni velem. A szörnyű az, hogy amióta belekerültem ebbe a pokolba, utánaolvastam a témának, kiderült, hogy ez manapság közkeletű módszer a férfiakkal szemben. Szinte lehetetlen védekezni ellene, és ha ki is derül, hogy hazugság a vád, akkor sem jár kártérítés vagy felelősségre vonás a hitelrontás miatt. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki hideg fejjel, cinikusan ilyesmire vetemedik, de most a saját bőrömön tapasztalom, hogy van ilyen. Az ügyvédem praxisában pedig több tucat hasonló eset volt már. Tudja mi a legszörnyűbb? Ha a lányom elhiszi, hogy molesztáltam, egy életen át cipelheti ennek a terhét. Ha kiderül az igazság, akkor meg azzal kell együtt élnie, hogy önkéntelenül cinkossá vált egy eszement, szennyes hazugságban. Mit gondol akkor az anyjáról? Ez őrület, mi vihet rá valakit, hogy ezt tegye a gyerekével?
– Miért mondta mindezt el nekem? – kérdezem.
– Mert fontos beszélni róla, mert tudom, hogy sok házasság, kapcsolat megy tönkre… Azért mondom el ezt a pokoli történetet, hogy másokat figyelmeztessek. Ha elszabadulnak az indulatok, ha tetté változik a gyűlölet, akkor könnyen válnak visszafordíthatatlanná a dolgok, és majdnem biztos, hogy azt sebezzük meg a legjobban, akit a leginkább óvnánk.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Szandi: „Belül mindig énekelek!” Furcsaságok a tankönyvekben 150 éve született Gárdonyi Géza: sok csalódás érte a nők miatt Vakáció: pihenés vagy megoldandó feladat? Romantikus ragadozók hálójában Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!