– Szóval van egy kis küldetéstudatod.
– Szerintem, aki kiáll a közönség elé, akár akarja, akár nem, mindenképpen üzen valamit az embereknek azzal, amilyen. Ha nem törődik vele, mit mond vagy tesz, akkor azzal mutat példát. Én tudatosan foglalkozom ezzel, pontosan szeretném megfogalmazni, mit képviselek. Politikába, pláne pártpolitikába sosem ártom magam, csak örök érvényű kérdésekről próbálok írni. És egyáltalán nem gondolom, hogy mindig igazam van.
– És a Belmondo zenekarral mit akarsz üzenni?
– Amikor megszűnt a Nyers, és összeálltunk, eleinte volt egy kísérletünk. Azt akartuk bebizonyítani, hogy azok a zenészek, akik korábban csak underground körökben mozogtak, tudnak olyan zenét csinálni, amit a rádiók is játszanak – és még tükörbe is tudnak nézni. Ezt rögtön az első számunkkal, a Lesz, volt, vannal sikerült elérni, a mai napig játsszák a kereskedelmi rádiók. Onnantól, hogy ez sikerült, többé nem fűlt a fogunk ahhoz, hogy kimondottan rádióbarát slágereket gyártsunk. Az csak egyfajta bizonyítás volt magunk felé. Persze jó lenne, ha azt is orrba-szájba játszanák, ami természetesen jön belőlünk…
– Szóval a tanulság az lenne, hogy nincs harmadik út, kizárólag mainstream és underground van? Középen meg a nagy semmi?
– Nem lehet kis kompromisszumot kötni. Csak kompromisszum van – vagy nincs kompromisszum. Pont mint az élet nagy kérdéseiben. Nem lehet kicsit meghalni vagy kicsit teherbe esni. Vagy odaadja magát neki az ember, vagy nem. Ha megpróbálsz középen egyensúlyozni, valószínűleg két szék közül a pad alá esel.
A Marie Claire készített interjút vele júniusi számában.
Íme, egy werkvideó kedvcsinálónak!
