Ellenszenvből szerelem?

Előfordulnak olyan esetek, amikor a két ember első találkozásakor nemhogy szerelmet nem, inkább ellenszenvet érez egymás iránt. Ám ez még nem jelenti azt, hogy jobb odébbállniuk, mert biztos, hogy nem a másik az „igazi”. A pszichológusok ugyan azt állítják: egy stabil, boldog párkapcsolat alapjaként tökéletesen elég a kölcsönös rokonszenv, szimpátia, de néha nem oly könnyen jön létre két ember között. S mi van akkor, ha az illetőről alkotott első benyomások olyan rosszak, hogy magunkban azt gondoljuk: ez a kellemetlen, hisztis, undok, morcos, beképzelt stb. alak akkor se kellene nekünk, ha ő volna az utolsó férfi/nő a földön…?

A cserfes és a szófukar

Az ezotéria azt mondja ezekre a kapcsolatokra, hogy a partnerek időről időre találkoznak, mindig párt alkotnak, és a problémáik újrakezdődnek, mert elkövetik azt a hibát, hogy a gondokat nem oldják meg, hanem elválnak. Ezért amikor a jelen életben egymásra bukkannak, akkor az első pillanatban negatív érzések kerítik hatalmukba őket, minden valószínűség szerint a korábbi életek problémái miatt. Így aztán kezdetben elutasítják az új partnerrel való kommunikációt, ám a sors olyan helyzetbe hozza őket, hogy amikor kapcsolatba kerülnek egymással, lassan megnyílnak egymás felé, és az antipátia átvedlik szimpátiává. Az ilyen kapcsolatoknál a karmát akkor tudják lezárni, ha bármilyen nehézség ellenére kitartanak egymás mellett, és ha az idők folyamán gyötrelmessé válna a viszonyuk, akkor is megpróbálnak együtt maradni, hogy a következő életben ne kelljen újrakezdeniük. A jelenben próbálják meg elsajátítani mindazt, amit a sors a másikon keresztül tanítani kíván nekik.

Így történt például István és Erika esetében, akik még a 80-as években vettek részt egy tiszai kajak-kenu edzőtáborban. Az első hetekben nagy ívben kerülték egymást, csakhogy az egyik este a szervezők közös szalonnasütést rendeztek a sportolóknak. „Le akartam ülni a tűz mellé, de csak István mellett volt egy utolsó hely – emlékszik vissza Erika. – Ha valaki, hát ő volt az, akinek a társaságára a legkevésbé vágytam. Futólag ismertük egymást, mert azonos sportágat űztünk, noha nem ugyanabban a klubban. Így ráadásul bizonyos szempontból még riválisnak is számítottunk, de részemről nem is ez volt a baj. Hanem az, hogy Istvánról mint emberről lesújtó volt a véleményem: mogorva, szófukar, barátságtalan fickónak tartottam őt.”

Nos, István valóban egy szolid, visszahúzódó férfi, akinek személyisége szöges ellentétben áll a cserfes, vidám, talpraesett Erikáéval. Ezért hihette őt a lány morcosnak – pedig a fiú egyszerűen csak félénk volt… Ahogy István meséli: „Nekem Erika külsőre már régóta tetszett, csak a stílusával nem bírtam megbékélni. Ő nagyon népszerű volt, egyfajta vezéregyéniség, ezért úgy véltem: jobb nem kezdenem egy ennyire erős egyéniségű nővel, aki mellett én legfeljebb elnyomott papucsférj lehetnék…”

A felületes ítélkezés

Ezek után nyilvánvaló: ha csak rajtuk múlik, soha nem álltak volna szóba egymással. „Ám ha már a sors egymás mellé sodort minket a szalonnasütésnél, mégsem ülhettünk kukán, a tűzbe bámulva – meséli Erika. – Jobb híján hát beszélgetni kezdtünk, előbb kínosan, akadozva, látszott, hogy mindketten feszengünk. Fél óra múlva azonban már István félénksége is oldódni kezdett. Mesélni kezdett vidéki gyermekkoráról: a nagy tiszai horgászásokról a bátyjával, vagy arról, amikor világra segített egy kiscsikót… s én lassan rádöbbentem, mennyire félreismertem ezt a szófukarnak tűnő, ám valójában végtelenül jószívű, mély érzésű fiút!”

István véleménye szintén megváltozott Erikával kapcsolatban: már nem riasztotta a lány élénksége, erőteljes modora. Észre sem vették, hogy végül már csak ők ketten ülnek a rég leégett tűznél, belemerülve a beszélgetésbe. Akkor sem hagyták abba, amikor rájuk virradt, s most – házasságuk huszonötödik évében – sok embert próbáló nehézség, vita, veszekedés után is együtt élnek. Ők komolyan vették az esküvőjük fogadalmi szövegét, miszerint kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, amivel lezárhatják az egymással szembeni karmát.

A kávéval leöntött nő

De mi van akkor, ha két ember megismerkedése már eleve balul sül el. A harminchat éves Gyöngyi meséli: „Egy állásinterjúra siettem egy nagy magáncéghez, amikor az irodaház liftjébe beszállva egy kiviharzó fiú meglökte a kezemben lévő kávéspoharat, mire a fekete lötty végigömlött a blúzomtól kezdve a harisnyámig. El lehet képzelni, mit kiabáltam utána, főleg miután azt se mondta, bocs…”
Ám ezzel még nem volt vége. Gyöngyi álla leesett, amikor – miután nagy nehezen rendbe szedte ruháját – az épp zajló interjú alatt benyitott a „balesetet” okozó fiatalember, és apának szólította a vállalat vezérigazgatóját… Miután a lány elnyerte az állást, hónapokig látványosan kerülték egymást, végül azonban mégis megtört a jég. Egy értekezlet után Péter, a főnök fia meghívta Gyöngyit – saját szavaival élve – egy „bocsánat-kávéra”, amit a lány el is fogadott. Ma boldog házasok, s Gyöngyi nevetve emlékszik vissza, mennyire utálta annak idején Pétert. Ma első gyermekükkel várandós, és létrehozott egy karitatív célt szolgáló alapítványt, amelynek ő áll az élén.

Az ezotéria az ilyen találkozásokra azt mondja, hogy a korábbi létben is a férfi hibázott, csak igazán komoly bűnt követett el a másik féllel szemben. A két ember a korábbi inkarnációjukban nem tudott kibékülni egymással, ezért mostani találkozásukkor mindkettőjük tudattalanjába a régi emlékek nyomai bukkantak fel, és ezért táplálnak kellemetlen érzéseket egymás iránt. A lélek fejlődését mutatja, hogy a jelenben a férfi képes volt bocsánatot kérni, amit a nő elfogadott, hogy egy párt alkossanak. Ráadásul Gyöngyinek az életfeladata teljesítéséhez szükség volt arra, hogy beházasodjon Péter családjába. Ugyanis életfeladata a jótékonykodás, a karitatív munka, amit csak úgy tudott teljesíteni, ha anyagilag megbízható a háttere.

Kedves ellenségem

De mi van, ha a felek közé nem személyes ellenszenv ver éket, hanem valamilyen konkrét érdekellentét? Születhet-e szerelem olyanok közt, akiknek „hivatalból” utálniuk kellene egymást?
A szív nem ismer semmiféle szögesdrótot vagy lövészárkot! Egy nagy port kavart büntetőügyi tárgyaláson Ibolya, az elvált, negyvenöt éves ügyésznő mindent bevetett, hogy – saját szavaival élve – „porba taszítsa” a védelmet, konkrétan az azt képviselő sztárügyvédet. Utóbbinak, Andrásnak pedig ugyanilyen fontos volt Ibolya „legyőzése”, minthogy egész további karrierje függött e tárgyalás kimenetelén.

Csakhogy közbelépett valami, ami erősebb volt, mint a szakmai elhivatottságuk. A „muszáj-ellenségek” már a tárgyalás szünetében beszélgetni kezdtek egymással a bíróság büféjében. „Azt meséltem be magamnak: azért nem árt szóba állnom Andrással, hogy kiismerjem ellenfelem tervét, módszereit…” – idézi fel akkori érzéseit Ibolya. Úgy tűnik, az ügyvéd is hasonlóan gondolkodott, mert ő meg ekként emlékszik vissza: „Láttam, hogy az ügyésznő nemcsak csinos, de hallatlanul kemény ellenfél is. Ezért gondoltam, hogy meghívom egy szendvicsre a büfében – hogy „megpuhítsam”.  Nehéz megmondaniuk, vajon hol volt az a pont, amitől kezdve már nem ellenségekként néztek egymásra. Maguk sem tudják igazán, hogy az egymás kicselezését, „bekerítését” célzó beszélgetésekből miként keletkezett rokonszenv, barátság… majd szerelem, s végül egy ma is boldog család…

Vajon miért intézi úgy a sors, hogy a korábbi haragosok újra találkozzanak, ezúttal másféle testben? Nos, erre a következő az ezotéria válasza: az univerzum legfőbb törvénye a szeretet, mely arra törekszik, hogy az egykori ellenségek a következő életükben béküljenek ki, vagy akár meg is szeressék egymást… A szeretet ugyanis azt akarja elérni, hogy minden rossz megjavuljon: így születhet az inkarnációk láncolatában tövisből rózsa, régi ellenszenvből pedig akár szerelem is…!

Furcsa párokról, sírig tartó szerelemről, a plátói szerelemről, a szerelem első pillantásra témákról a legfrissebb, 2013. május 28-án megjelent Nők Lapja Ezotériában olvashatsz.