Ötlethegyek: együtt minden könnyebb

Egy ismerősöm hosszabb időt töltött Szibériában. Kezdetben furcsának találta, hogy az éttermekbe betérők mindig az ő asztalához ültek le, holott szinte az összes többi asztal üres volt. Aztán rájött, hogy ez valószínűleg azért van így, mert olyan kevés ember él arrafelé, hogy az ott lakók szinte minden lehetőséget igyekeznek kihasználni az ismerkedésre és a beszélgetésre. Felénk inkább az ellenkezője igaz. Pedig egy igazán erős közösség boldogabbá tesz, erőt adhat, nem beszélve arról, hogy másokkal összefogva olyan célokat is elérhetünk, amelyekhez egyedül kevésnek érezzük magunkat. De mégis miből táplálkozik a 21. század közösségmítosza? Három helyen is kerestük rá a választ.

Kuszkusz a Boráros téren

Fővám téri csarnok, szombat kora délután. Zárás előtt fél órával még mindig nagy a tömeg. Itt beszéltünk meg találkozót a Food Not Bombs-os srácokkal. A Bombák Helyett Ételt egy pártoktól és vallásoktól független nemzetközi kezdeményezés, amely a 80-as években az Egyesült Államokból indult, és ma már több mint hatvan országban van jelen. Az önkéntesek megmozdulásaikkal az éhezésre és az ezzel párhuzamosan létező pazarlásra hívják fel a figyelmet. A fegyverkezés helyett égető társadalmi problémák megoldását sürgetik. Világszerte szerveznek vegetáriánusétel-osztásokat, és a főzéshez szükséges alapanyagokat piacokról, zöldségesektől gyűjtik össze. Ezek a kidobásra szánt zöldségek és gyümölcsök egy ételfotózáson már valószínűleg nem állnák meg a helyüket, emberi fogyasztásra azonban tökéletesen alkalmasak.

A hazai Food Not Bombs rendszeresen, minden második hétvégén szervez főzést a fővárosban. A vasárnapi hozzávalókat szombat délután, a piacok zárása előtt szerzik be. A mostani körúton elég sok alapanyagot sikerül összegyűjtenünk. A piacozás után a csapat bázisán, az egyik pesti kollégiumban rendszerezzük a szerzeményeket, és a másnapi menüsor is itt áll össze. Van krumpli, hagyma, retek, spenót, némi brokkoli, csicsóka, karfiol, kelkáposzta és cékla. A többkilónyi fekete retek fölött kicsit elidőzünk, mert hirtelen senkinek nem ugrik be egyetlen olyan étel sem, amelyhez ennyi retek kellene. Aztán mégiscsak kezd körvonalazódni valamennyire a menü: lesz zöldségleves, krumplis tészta – mert tápláló és a tapasztalatok alapján az egyik legnépszerűbb fogás –, zöldségragu rizzsel, almás-céklás sütemény, a retekre pedig még alszunk egyet.

Vasárnap, mire odaérek, már gőzerővel folyik a munka. Az asztalon zöldségek kavalkádja, körülötte 10-15 fiatal. A társaság vegyes: van itt jogász, irodista punk, pályaelhagyó biológus, grafikus, itt tanuló külföldi egyetemista. Nagy részük vegetáriánus, többen vegánok is. Anga László (Placek) szerint – aki a csapat egyik motorja – a Food Not Bombs lényege, hogy jót tegyenek másokkal, de a főzés remek közösségformáló élmény is, hiszen alapvetően olyan emberek jönnek össze, akik hasonló gondolkodásúak, és krumplipucolás közben nagyon is jól lehet ismerkedni. Közeleg a három óra. Faragó Péter (Faresz), a másik alaptag sürgeti az indulást. Mindent gyalog viszünk ki a Boráros térre, az osztás megszokott helyszínére. A Ráday utcán fazekakkal végigmasírozó csapatunk némi meghökkenést vált ki a járókelőkből, de a térre érve én is megdöbbenek. Már hosszú sorokban állnak az emberek az aluljárónál. Lerakjuk a padokra a fazekakat, a várakozók már rohannak is felénk. Kicsit félelmetes, mégis szívszorító látvány. Erre nem készültem fel, de nincs idő a saját érzéseimmel foglalkozni. Megpróbálunk sort varázsolni a tömegből, és lassan mindenki megkapja a meleg ebédet. Kávét is kínálunk, sőt az egyik lány a céges bulijukról megmaradt rétest is elhozta – a túrósnak van nagy sikere. Hazafelé menet azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha még nagyon sok ilyen elszánt fiatal mászkálna ebben az országban, és naponta lenne valahol egy-egy ilyen akció.

Bizalombiznisz

A szegedi tornateremben ezúttal nem kosárlabdázó fiatalok, hanem alkalmi árusok gyülekeznek. A fehér falakon bordásfalak és a labdák szürke nyoma. A sarokban matracok, a kosárpalánk is a helyén. Szó mi szó, kellemesebb helyet is el tudnék képzelni piacozáshoz, de – mint megtudom – a terem ingyen van, és ez minden más szempontot felülír. Egy ideig csak téblábolok a kosarammal, lerí rólam, hogy még soha életemben nem árultam piacon. A szegedi Suska-kör csereberepiaca kicsit más, mint a többi hasonló kezdeményezés. Itt ugyanis nincs közvetlen csere, hanem egy közvetítőeszköz segítségével bonyolítjuk le az üzletet.

A névadó suska nem kézzelfogható pénz, hanem értékmérő, amellyel ki-ki beárazhatja a portékáját. Az adásvétel suskában történik, és egy

csekkfüzetre emlékeztető kis könyvecskében rögzítenek precízen minden tételt. Itt tarthatjuk szemmel az egyenlegünket, amely attól függően, hogy adunk vagy kapunk, hol nő, hol pedig csökken. Szerettem volna magam is aktív részese lenni a piacnak, így valamit nekem is hoznom kellett. Csapnivaló kereskedő vagyok, legszívesebben mindent ingyen adnék, vagy legalábbis olyan olcsón, amivel csak rosszul járhatok. Azt azonban valahogy ösztönösen megéreztem, hogy hol van piaci rés. Dizájnos kis üvegekbe töltött mézem a vártnál sokkal hamarabb, alig fél óra alatt elfogyott. Persze én sem tértem haza üres kézzel. Bár a vászontáskákra vagy a házi készítésű szappanokra nem mondanám, hogy égető szükségem lett volna, de aki pénzzel a kezében időnként hajlamos megfeledkezni a racionális gondolkodásról, az pénz nélkül is simán képes erre. Ráadásul itt senki nem kéri számon az emberen a negatív egyenlegét, senki nem számol fel kamatot, és senki nem szólja meg, ha egy ideig többet kap, mint amennyit ad.

Hogy a rendszer működik, annak két oka van. Az egyik a közösségen belüli bizalom, a másik, hogy a legtöbb ember nem szeret tartozni. A piac végén a résztvevőkkel leülünk beszélgetni. Sokan, hozzám hasonlóan, most először vannak itt. Hamar kiderül, hogy leginkább zöldségre, gyümölcsre, tojásra, lekvárra és hasonló, saját termelésű élelmiszerre lenne nagy szükség. Cserébe van, aki egyelőre csak használt ruhákat, könyveket tud adni, a szerencsésebbek saját készítésű ékszereket, táskákat vagy szappanokat kínálnak. A közösség előnye azonban abban rejlik, hogy suskát nemcsak termékkel, de bármilyen szolgáltatással is lehet gyűjteni. A beszélgetés során mindenki elmondja, ő mit tudna vállalni. A nyelvtanárok magánórákat ajánlanak fel, a rendszergazda számítógépes problémákat kezelne, a varrónő ruhát javítana, az egyik anyuka dúlaként segítene szülésnél, egy másik tornát tartana a csoport nőtagjainak. Mindenki azt adja tehát, amihez ért. Mert biztosan tud valami olyat, amire másnak szüksége lehet, ami más számára segítséget jelent. Így kivétel nélkül mindenki hasznossá, fontossá válik – és ez manapság nem kevés.

Újjászülető hulladék

Újlipótváros még alig ébredezik. Szombat reggel a kutyasétáltatókon kívül csak álmos szemű anyukák és korán kelő csemetéik igyekeznek a Szent István parkba. Egy Pozsonyi úti alkotóműhelybe, a Noha Stúdióba tartok. A tágas alagsori teremben félhomály van, a polcokon a padlótól a plafonig kerámiák és szobrok sorakoznak. Pais Panni és Dani Boglárka, a Cellux csoport tagjai éppen készülődnek a hamarosan kezdődő workshopra. Az asztalra különféle színes alapanyagok kerülnek: papírok, nejlonzacskók, újságból kitépett lapok – csupa kidobásra ítélt holmi, amelyet a lányok szereztek be innen-onnan. Ahelyett, hogy elméletben értekeznénk az újrahasznosítás fontosságáról, máris a tettek mezejére lépünk: füzeteket és ékszereket készítünk hulladékból.

A Cellux csoport egyik célja, hogy megmutassák, hogyan lehet a környezetünkben található rengeteg hulladékot felhasználni, sőt kreatívan újragondolni. Foglalkozásaikon készíthetünk látványos lakásdíszeket, színes, fonott kosarat vagy babzsákot, persze kizárólag hulladékból. A Cellux, még ha játékosan is, de könyörtelenül rávilágít a 21. század pazarló fogyasztási szokásaira. „Vegyél, használd, dobd el!” – üzeni ma minden. Erre a jelenségre reflektálva indították el többek között a Rögtönző Varrodát, ahol bárki segítséget kaphat, ha át akarja alakítani megunt ruháját, vagy egy kopott nadrágból táskát varrna. A celluxos lányok, míg nekünk segítenek, egy-egy kidobott zacskót vagy érdekes textúrájú papírt is őszinte csodálattal tudnak kézbe venni. Egy összegyűrt papírlapban is a lehetőséget keresik – egyszer háromezer magnókazettából építettek pultot egy fesztiválon. Míg a workshop három órája alatt két francia lány öt füzetet is készít fejenként, én egyet is alig tudok. Hiába vagyok lelkes, ez ide kevésnek tűnik, de nekem nem szegi kedvem. Közösségi élményszerző körutam végére nemcsak hasznos ötletekkel, rengeteg új ismerőssel és pozitív tapasztalattal lettem gazdagabb, hanem a belátással is: jó szavak helyett néha tényleg tenni kell valamit. Együtt.