![](https://nlc.hu/uploads/2025/02/divakc.jpg)
![Az utolsó gésák Az utolsó gésák](/data/cikk/12/114290/4.jpg)
Vajon pihe virágszirom
Vagy pillangó, amit látok?
Elég rápillantanom, és bűvölten megállok.
E haiku keletkezése óta Japánban nem sok minden változott. A „virág- és fűzfabirodalom” lakói – ahogy a szigetlakók becézik a gésákat – ma is éppen olyan feltűnést keltenek Kiotó utcáin, mint a 19. században. Annál is inkább, mert mára meglehetősen kevesen maradtak. Este hat óra tájban tűnnek fel a Gion-negyed jellegzetes, szűk utcáin, és cseresznyeszirmokkal díszített selyemkimonójukban, hófehér arcukkal, fényes, fekete parókájukkal olyanok, mint megannyi népművészeti baba. Magas fapapucsaikon egyensúlyozva tipegnek a jellegzetes faépületek, a gésaházak felé, ahol szokás szerint összegyülekeznek, mielőtt elindulnának dolgozni. Szertartásosan üdvözlik vezetőjüket, az okászant, aki egyben fogadott anyjuk, életük irányítója is, majd tisztelettudóan megbeszélik vele aznapi teendőiket. Csak ezután indulnak a dolgukra, vacsorákra, fogadásokra, fesztiválokra, mikor hova hívják őket. A kapu előtt már várja őket egy taxi (meg egy tucat szenzációra éhes turista), és elviszi a megadott címre, ahonnan csak éjjel kettő óra tájban kerülnek elő… Valamit tehát mégiscsak modernizálódott a japán társalkodónők élete az elmúlt néhány évtizedben, alapjaiban azonban még mindig ugyanazok a hagyományos rituálék és merev szabályok irányítják a hétköznapjaikat, mint a múltban.
A gésákról feljegyezték, hogy első képviselőik 1813-ban kaptak működési engedélyt Kiotóban. Hamarosan gésaközösségekbe, úgynevezett hanamacsikba tömörültek, amelyeknek központjai a teaházak lettek. Ezek vezetői, az okászanok szoros együttműködést építettek ki a helyi politikusakkal, és kiváló diplomáciai érzékkel úgy igazították a dolgokat, hogy az vendégnek, gésának, magasabb hatalmaknak egyaránt jó legyen.
De kik is azok a gésák valójában? A szakma valamikor a 17. század folyamán alakult ki. A krónikák úgy szólnak, hogy a Kamo folyó két partján épült császárváros buddhista szentélyeibe annak idején rengeteg zarándok érkezett. A vendégeknek a Gion-negyed gomba módra szaporodó fogadói nyújtottak szállást és szórakozást. A férfiak a vacsoránál tatamin ültek, a poharukba szebbnél szebb lányok töltötték a szakét (rizspálinkát), és ha már emelkedett volt a hangulat, kézbe kapták húros hangszerüket, a samiszent, vagy ellejtettek előttük egy-egy csábító táncot. Belőlük lettek később a gésák, akik részben a művelt társalkodónő, részben a szórakoztató művész szerepét töltötték be a férfiközpontú japán társadalomban.
Felmerül a kérdés, mit szóltak ehhez a mindenkori feleségek? Nos, európai fejjel nehezen elképzelhető, de a szigorú szabályok miatt a kétféle szerep szinte soha nem ütközött egymással. A nejek nem voltak féltékenyek a gésákra, utóbbiak pedig soha nem pályáztak a hitvesek helyére. Jól is nézett volna ki egy gésafeleség! A gésa bátor, független nő, aki ha kell, még a férfi üzleti vállalkozásaiba is besegít, a feleségtől viszont azt várják el, hogy szerény legyen, alázatos, és az otthon falain kívül semmibe ne szóljon bele. A kettő kizárja egymást. Egyetlen dologban hasonlítanak: mindketten a férfitól függnek anyagilag.
A szamurájok szeretői
Kiből lesz maiko?
Ennek némileg ellentmond a mizuage, azaz a szexuális beavatás szokása. A mai maikók ugyan megütközve fogadnák, ha végre kívánnák hajtani rajtuk, de néhány évtizeddel ezelőtt még létezett ez a feudális rituálé. A gésává válás elsődleges feltétele tudniillik az volt, hogy a tanonc az avatás előtt veszítse el a szüzességét. A szertartás végrehajtására egy, az okászan által kijelölt tekintélyes, tapasztalt férfi vállalkozott, aki busásan meg is fizette az első éjszaka jogát. Lisának ezt a következőképpen mesélte el egyikük: „A maikót hét napra egyedül hagyták velem, de az okászan hallótávolságban maradt, hogy biztonságban tudja őt. A párna mellé három nyers tojást tettek, amelyek sárgáját estéről estére kiittam, a fehérjét pedig a lány combjai közé masszíroztam. Csak az utolsó éjszakán tettem magamévá.” A későbbiekben azonban a gésa nem volt kapható szexuális szolgáltatásokra, vagy ha mégis, annak a férfinak tisztában kellett lennie a következményekkel: élete végéig ki kellett tartania a szeretőjét. Márpedig egy gésát kitartani nem volt olcsó mulatság! A selyemkimonók, a parókák, hozzá a sminkes, a zenetanár mind horribilis összegekbe kerültek, és akkor még nem említettem a kötelező ajándékokat, ékszereket, virágokat. Egy selyemkimonó ára ma is közel hárommillió forintra rúg. A pártfogónak, japánul „danná”-nak, aki szeretett volna kisajátítani egy gésát, mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, ha nem akart szégyenben maradni. Ma már nagyon kevés férfi akad, aki a családja mellett megteheti ezt. Az azonban még mindig előfordul, hogy egy egész baráti társaság tart ki egyetlen társalkodónőt, fedezi a megélhetését és a szolgáltatásokat, amelyeket igénybe vesz. A gésákra Japánban egy egész luxusiparág épült, amely főként egyedi kézműves termékeket gyárt, a kézzel festett kimonóktól az emberi hajból készült parókákon át a rizspapírból készült napernyőkig és az ikebanacsokrokig. A gésák megfogyatkozásával sajnos a kézművesszakma képviselői is egyre kevesebben lesznek. Kiotóban ma már csak egyetlen idős selyemfestő él, és rajta kívül még két parókakészítő mesterből áll a teaházak udvartartása.
Márpedig nem úgy néz ki, hogy a gésák helyzete a közeljövőben megoldódik. A rossz nyelvek szerint egy-két generáció múlva hírmondójuk sem marad. Melyik kamasz lánynak lenne kedve manapság bevonulni a szigorú „női rendbe”? Alávetni magát a merev szabályoknak, és éveket tölteni azzal, hogy tökéletesre csiszolja a mozdulatait? A gésák mestersége ma már az ősi tradíciók közé sorolódik, és mind a mai lányok, mind az ide érkező turisták szemében kuriózumnak számít. Bár még ma is ők testesítik meg a japán nőideált, ellentmondásba kerültek a japán középosztály lányainak mintául szolgáló családanyaképpel, és az emancipált, önmagát eltartani képes nő eszményével is. A gésák szakszervezete jelenleg azt a stratégiát követi, hogy a médiában és más fórumokon kizárólag a gésák művészeti tevékenységét hangsúlyozza, és igyekszik homályban tartani a másik oldalát. Azt remélik ettől, hogy az állam előbb-utóbb mégis hajlandó lesz elismerni, és főként anyagilag támogatni az időközben a hagyományok elhivatott őrzőivé vált gésákat. Hiszen ők a szigetország ősi táncainak, klasszikus verseinek, kiveszőben lévő kultúrájának utolsó letéteményesei. Ha így lenne, talán még ötven esztendő múltán is gyönyörködhetnénk a kiotói utcákon suhanó „cseresznyevirágokban”.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |