Wolf Kati: “A harmóniában hiszek”

Gyakorlott zenész volt, amikor elindult az X-Faktoron, a tehetségkutató során fedezte fel újra az ország. Hétéves volt, amikor a Vuk híres dalát énekelte, majd harminc esztendőt várt, hogy beinduljon a karrierje. A 2011-es Eurovíziós Dalfesztiválon, a Magyar Televízió versenydalával ő képviselte Magyarországot a What about my dreams? (Szerelem, miért múlsz?) című számmal. Három albuma – Wolf-áramlat (2009); 10 dal az élő show-ból (2010); Vár a holnap (2011) – jelent meg. Kati kivételesen azt kérte, látogassam meg őket odahaza. Hozzátette: életében először kér ilyet újságírótól, még nem engedett be a sajtóból senkit az otthonába, de a kisebbik lányának kötőhártya-gyulladása van, ezért nem tud mozdulni. Könnyebb lenne, ha én mennék. Luca mosolyogva fogad, azonnal mutatja a kedvenc játékát, a kis fehér bárányt. Vagy ahogy ő mondja: barikát.

– Nem látszik a kislányodon, hogy beteg lenne.
– A kötőhártya-gyulladás a gyerekek álombetegsége. Semmi baja nincs, jól érzi magát, de nem mehet közösségbe, mert fertőz. Egyébként a fél bölcsi elkapta, ő is így hozta haza. Luca nagyon várta már, hogy ideérj, mert megígértem neki, hogy amíg beszélgetünk, addig ő nézheti a mesecsatornát.

– Három és fél évesen nem nézhet annyi mesét, amennyit szeretne?
– Nem. De a testvére sem. Hétköznap egyáltalán nem engedem őket tévézni. Kizárólag hétvégén, és azt sem a végtelenségig. Előre kiválasztjuk, milyen mesét fogunk megnézni – a csatornakínálatból vagy a DVD-gyűjteményből –, és programszerűen ülünk oda a tévé elé.

– Miért vagy ilyen szigorú?
– Sokat olvastam erről. Nagyon szeretem Vekerdy Tamás cikkeit, aki épp arról írt nemrég, mennyire káros a tévé a gyerekeknek. A nagyobbaknak már nem is annyira, hiszen velük meg lehet beszélni, hogy mit néznek, de a kicsiknek mindenképp. Elkezdtem tudatosan figyelni a gyerekeimet, és azonnal észrevehető volt, amire a pszichológus felhívta a figyelmet, ugyanis szinte kivétel nélkül minden tévénézés után hisztiztek. Vekerdy szerint ez azért van, mert a gyerekek alapból jönnének, mennének, ugrálnának, még a plafonra is felmásznának, de amíg a tévé előtt ülnek, ezeket az energiákat visszaszorítják magukban. Utána pedig hatványozottan jön ki rajtuk a mozgásigény, illetve az ebből keletkezett feszültség.

– Luca úgy néz mesét, hogy közben szopja az ujját. Ez nem zavar?
– Nem. Hadd szopja. Egészségére! Ha őt ez megnyugtatja, tegye csak. A nagyobb cumizott, de az sem zavart. Mire óvodába ment, letette. Képzeld el, az egyik rokon kisfiút le akarta szoktatni az anyja az ujjszopásról. A gyerek hallani sem akart róla, azt mondta, őt ez megnyugtatja. Megmérték a pulzusát cumizás előtt és után, s kiderült, hogy a cumival lejjebb ment, olyannyira megnyugtatta. A felnőtteknek is megvannak a szokásaik: az egyiket egy könyv kapcsolja ki, a másikat egy kád forró víz, a harmadikat pedig egy kiadós ordibálás az erdőben.

– Neked mi kell ahhoz, hogy megnyugodj?
– Nem nyugszom meg könnyen, de sokat segítenek a beszélgetéseink a férjemmel. Az mindig megnyugtat. Olyan jókat tud mondani.

– 13 év után is?
– Sőt. Egyre inkább. Ez egy szövetség, ami az évekkel és az emberrel együtt érik. De ha lemegyek kocogni, vagy itthon elkezdek tornázni, az is kioldja a feszültséget. Nekem nagyon  fontos a harmónia. Kizárólag akkor érzem jól magam, ha az itthoni dolgok és a szakmai életem egyensúlyban vannak. Amikor a kettő jó arányban hullámzik. Amikor már nem akarok  húslevest főzőcskézni és a kertben labdázni a csajokkal, akkor jólesik elmenni fellépni. Olyankor jöhet a színpad, a zene és a csillogás. Amikor pedig már a mikrofon látványából van elegem, nagyon jó hazajönni, farmert húzni, és velük bohóckodni.

– Most egyensúly van?
– Igen.

– Mióta?
– Mióta lefutott az eurovíziós őrület. Utána nagyon figyeltünk arra, hogy a kettő beálljon egy normális kerékvágásba. Tudtuk előre, hogy az igazán megterhelő időszak csupán néhány hét vagy hónap lesz, és ügyeltem arra, hogy ne billenjen el rossz irányba a mérleg, mert nagyon
kicsik még a lányok. Figyeltük őket, és próbáltuk hozzájuk igazítani a felkéréseket és a
fellépéseket is.

– Mondtál le koncertet miattuk?
– Eleve nem vállaltam minden napra, tehát tudatosan hagytam üres napokat, hogy kizárólag velük lehessek. Olyankor felőlem piros hó is hullhatott, nem indultam el sehova. Aztán volt olyan is, közvetlenül az X-Faktor után, amikor a nagyobbik lányom – akinek a legnehezebb dolga volt azzal, hogy megszokja ezt az új helyzetet – először azt mondta, „anya, ne menj el énekelni, maradj itt velünk”. Leültünk, és kiderült, hogy szeretné visszakapni az anyját, mert ez így sok volt neki. Akkor villámgyorsan teremtettem két hetet, amit vele töltöttem. Szerencsére ez az állapot a gyereknél pillanatok alatt helyrepofozódik. Manapság pedig már normális kerékvágásban zajlik itthon az élet, nem hozom haza a sztárságot, a csillogást. Nincs „celebkedés”. A lakásajtón belülre semmit nem engedek be a szórakoztatóiparból. A lányok tudják, hogy anya dolgozni jár, és a munkája – amit egyébként imád – az éneklés.

– Ennyi? Az természetes nekik, hogy a bevásárlóközpontban az anyukájukkal készítenek
közös fotót az emberek, és időnként a mama a tévében táncol a saját dalaira?
– Ezeket is a helyén kezelik. Érdekes, hogy amikor egy reklám miatt a kelleténél is többet voltam látható a tévében, sokszor belefutottak itthon véletlenül, de egyik sem foglalkozott vele különösebben. Koncertre is csak akkor viszem el őket, ha kérik. Luca gyakorlatilag beleszületett abba, hogy az anyja „befutott”, Jankával pedig rengeteget beszélgettünk arról, hogy mi miért történik. Tudatosan vonom be őket a munkafolyamatba. Szeretném, ha látnák, mennyi melóval jár az „énekesnősdi”. Ne csak a késztermékkel szembesüljenek egy videoklipnél, ahol anya gyönyörűen ki van sminkelve, tökéletesen szól a dal, és minden csillog-villog. Az esélyét sem adom meg annak, hogy csak azért kövessen valamelyik a pályán, mert azt hiszi, ez tök egyszerű. Lássák csak nyugodtan, hogy anya énektanárhoz jár, este, miután ők lefeküdtek, elmegy stúdióba, és adott esetben nem sokkal azelőtt ér haza, mielőtt felébrednek.

– Ilyennek képzelted a sztáréletedet?
– Pont ilyennek. Minimális negatív élmény ért ismertséggel kapcsolatban. Eleinte tartottam attól, hogy a túlzott érdeklődés kezelhetetlen lesz, de hamar kiderült, hogy kezelhető. 99 százalékban pozitív tapasztalataim vannak. Sőt miután a popszakmához mérten viszonylag idősen, 35 esztendősen futottam be, rengeteg velem egyidős nő érdeklődik, hogyan tudtam két kisgyerek mellett ezt így összehozni. Úgy, hogy közben nem lettem bulvárhős.

– És hogyan tudtad ezt így összehozni?
– Családi összefogással. Nagyjából gondoltuk, mivel jár ez a szakma. Mielőtt jelentkeztem az X-Faktorba, leültünk a férjemmel, Ákossal, és a két nagymamával. Tudtuk, ha ez összejön, az mindannyiunknak nagy megmérettetés lesz. Hiszen más az, amikor hétvégeken néha elmész fellépni, mint amikor megismer az egész ország. Együtt tanultunk bele a dologba… Nélkülük nem ment volna. Sokan kérdezik, mi a titkunk. Majd kilencvenéves korunkban talán tudni fogom. Most csak egyre esküszünk: venni kell a fáradságot, és meg kell ismerni a másikat, aztán pedig foglalkozni vele. Engem Ákos ismer a legjobban.

– És a szüleid?
– Természetesen ők is ismernek, de nyilván másképp. Eleve őket is meglepetésként érte, hogy még nem adtam fel az országos ismertségről szóló álmaimat. Valószínűleg már nem remélték, hogy 35 évesen, családdal a hátam mögött még változtatni fogok az életemen. Szerintem valahol már ők is letettek arról, hogy a lányuk egyszer befut. Aztán persze fülig ért a szájuk, amikor látták, hogy mégis összejön. Hihetetlenül izgultak értem. Sokkal jobban izgultak, mint én. Az eurovíziós döntőn például ott voltak a 35 ezres tomboló tömegben, és bizony együtt pityeregtek a magyar drukkerekkel…

– Anyaként is büszkék rád?
– Elfogultak. Roppant szerencsés családi mintát láttam magam előtt… Próbálok azon értékek szerint élni, amelyeket ők adtak át nekem. Naponta beszélünk egymással, rendszeresen összejárunk, egyszer ők jönnek, máskor meg mi megyünk. Hál’ istennek, „unalmasan, normálisan” telnek a hétköznapjaink.

– Nagy szervezéssel?
– Pontosan. Logisztikában verhetetlen vagyok! A naptáromba minden próbát, megbeszélést jó előre felírok, és a két nagymamával és bébiszitterrel állandóan egyeztetek, hogy mikor ki tud vigyázni a lányaimra. Ha reggel 8-ra kell mennem próbára, az édesanyám Szentendréről már 7-kor itt van nálunk. Az anyósom pedig Győrből vonatozik Budapestre, csak hogy segítsen. Óriási szerencsém van velük!

– Sok olyan emberrel tartod a kapcsolatot a múltadból, akik ismerték a régi Wolf Katit?
– Igen. És ezek régi kapcsolatok, a legjobb barátnőmmel például már 31 éves a barátság. De a gimnázium óta sokat énekeltem többedmagammal, és két nagyon jó barátnőm is közülük való. Irtó büszkék rám, hiszen évekig nyüstöltek azért, hogy csináljak már valamit, találjam ki, hogyan lehetnék ismert. Civil munkahelyeimről is maradtak nagyon erős barátságok.

– Ők hogyan látnak most, sokat változtál?
– Igen is, meg nem is. Én úgy érzem, kiteljesedtem, de remélem, a baráti kapcsolataimban nem változtam. Ők egyébként olyan barátok, akik ha azt látnák, véletlenül rossz irányba megyek, azonnal odatennének elém egy tükröt.

– Barátokat veszítettél az évek során?
– Nem.

– Szerencsés vagy.
– Bizony. Minőségi emberi kapcsolataim vannak. Érdekes, hogy dolgozni sem tudtam úgy emberekkel, hogy „csak” munkatársak legyenek, kellett hozzá az emberi jó viszony  is. Képtelen vagyok harmónia nélkül élni. Addig nyüstölöm a dolgokat, amíg harmónia lesz. Konfrontálódni sem tudok, inkább arrébb megyek, ha valami mégsem úgy jön össze. Édesapám mindig azt mondta, hogy élni és élni hagyni – élj eszerint. Ezt teszem.

– Főnök is vagy?
– Nem.

– A Wolf Kati produkcióban sem?
– Nem. Demokráciahívő vagyok, illetve hagyom, ha valaki jobban ért valamihez, abban ő irányítson. Ugyanakkor, ha a stúdióban vagy munka közben valaki hisztériázik, akkor szigorú vagyok. Az alapvető jó hangulat nélkül nem lehet dolgozni. Nemrég kaptunk egy dalt az gyik zeneszerzőtől, Szűcs Norberttől, amit a menedzseremen, Attilán, és a férjemen, Ákoson teszteltem. Egyikük se zenész, más-más aspektusból hallgatják a muzsikát, de nagyon jó fülük van. Geszti Péter újra fantasztikus szöveget írt, és a visszajelzések alapján nagyon jól választottunk, hiszen a „Hívjuk elő!”-t szereti a közönség. Azért is volt nagy lépés nekem az új dal, mert ebben már zeneszerzőként is részt vettem kicsit. A munkában hiszek, és remélem a szerencsét. Maximalista vagyok. Ha az emberek eljöttek és megtiszteltek, akkor szeretnék eljuttatni valamit a közönség lelkébe. Leginkább egy élményt velem kapcsolatban.

Wolf Kati fotózásán jártunk, nézzétek meg jó hangulatú videónkat!