– Borsófőzelék feltét nélkül. Vegetáriánus vagy?
– Nem, csak most ez esik jól – válaszolja mosolyogva.
– Fáradtnak látszol…
– Új darabot próbálunk. Az elején minden új munka nehéz, de én pont ezt a fázist szeretem. Olyan, mint egy logikai játék, a szövegből kell kivadásznom azokat az instrukciókat, tulajdonságokat, amelyekből összerakom magamnak a karakteremet. Közben kirándulok akár egy másik korba, betekintek izgalmas emberi kapcsolatokba, belecsöppenek tanulságos szituációkba. Többet egyelőre nem árulhatok el.
– Azt azért lehet tudni, hogy nőt játszol-e?
– Persze – neveti el magát –, egy öntudatos, modern, fiatal nőt. A megformálásához egyébként jócskán hozzásegít a mostani élethelyzetem. A szerepek soha sem véletlenül jönnek egy színész életébe.
– Két év után elváltál. Mégse jött be a konyhatündérszerep?
– Nem vagyok egy átlagos lány, rá kellett jöjjek. Szerettem volna igazi feleség lenni, de nem ment. Hamar kiderült, hogy én valószínűleg nem erre születtem. Szabadabb, spontánabb, színesebb életre vágyom.
– A színészet ilyen önző foglalkozás, vagy a habitusod volt nagyon más, mint a férjedé?
– Mindkettőben van igazság. Végül is ez a szakma arról szól, hogy minden gondolatod, cselekedeted saját magad körül forog, hiszen a munka során önmagadból táplálkozol. Folyton tele van a fejed újabb és újabb ötletekkel, napról napra építed fel magad lelkileg-szellemileg. Ez nagyon nagy koncentrációt kíván, és persze van benne egy jó adag önzés is. Nehéz lehet tolerálni. Zoltán ráadásul teljesen másképp gondolkodott a házasságról, mint én. Békés, nyugodt ember, ilyen életre is vágyott, egy bújós feleséggel, vacsorákkal, mozival. Be kellett látnunk, hogy nem egymásnak rendelt bennünket a sors.
| Névjegy
• 1977-ben született Budapesten |
– Miért nem lepődöm meg? De végül is azt se gondolta senki, hogy abból a fiúsan karcos diáklányból tíz éven belül az ország fergeteges komikája lesz…
– A színészi karrier nyolcvan-kilencven százalékban a szerencsének köszönhető. Csak az nem mindegy, hogy amikor megtalál, készen állsz-e arra, hogy élj a lehetőséggel. Ha például felajánlanak egy szuper táncos szerepet, de te nem vagy edzésben, kizárt, hogy meg tudd csinálni. Állandó készültségben kell lenned. Nekem volt olyan időszak az életemben, amikor tizenhat órákat dolgoztam naponta. Például amikor a Szeret, nem szeret című tévésorozatot forgattuk Szabó Győzővel. Ezt hívom én tréningnek.
– Meg tudod nevezni a pályádon azokat a pillanatokat, amikor a szerencse bekopogtatott hozzád?
– Igen. Az első az volt, amikor felvettek a Színművészeti Egyetemre. Nem is akartam elhinni. Csak próba-szerencse alapon jelentkeztem, gondoltam, musical szakon talán hasznosíthatom az ének- és tánctudásomat. Jó hangom volt, saját együttesem, és négyéves korom óta táncoltam. De a színjátszásról fogalmam sem volt. Szirtes Tamás tanár úr azonban meglátta bennem a lehetőséget. Én szerettem volna meghálálni a bizalmat, és elkezdtem keményen dolgozni, figyelni, érdekelni kezdett, miről is szólhat ez. Míg végül beleszerettem a szakmába… Másodszor a Valami Amerika című filmmel volt óriási szerencsém. Pontosabban Herendi Gáborral, aki új arcokat, másfajta stílust keresett.
– Sokáig benne ragadtál a buta szőke nő szerepében. A végén már terhedre lehetett…
– Ha valami beindul, abból nem lehet hiúsági kérdést csinálni. A buta szőkét legalább meg lehetett jegyezni. Egyébként egy barna lányról mintáztam. (Szélesen elvigyorodik.) A következő fordulópont szerintem az volt, amikor Szirtes tanár úr áthívott a Vígszínházból a Madáchba. A Producerek című darabban alakítottam egy szőke, svéd bombázót. Később Alföldi Róberttel játszottunk az Édes kettes hármasban című kétszereplős drámában. Hosszan analizáltuk, mondhatnám, szétcincáltuk magunkat, egymást, a karaktereket. Rengeteget tanultam belőle mind szakmailag, mind emberileg. És talán most is egy ilyen nagy átalakulás közben vagyok.
– Összefügg ez a váltás a Mary Poppinsszal?
– Igen. Felszabadított engem ez az előadás, és sok mindenre felnyitotta a szemem. Egyébként is nagyon közel áll hozzám a figura, gyerekkoromban imádtam ezt a mesét. Marynek van egy mondata: „Megtörténhet bármi, hogyha hagyod!” Már a próbákon szíven ütött. Ezt keresem én is. A spontaneitást, az izgalmakat, azt a gazdag, színes életet, amire majd jó lesz öregkoromban visszanézni. Bármennyire is furcsán hangzik, jól érzem magam attól, hogy ismét szabad vagyok. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan kompromisszumokat kössünk, amelyeket aztán nem tudunk betartani. Én legalábbis így gondolom. Ha azt érzem, hogy valami nem magától értetődő, lépni kell. Ennek ellenére semmit sem csinálnék másképp, hiszen a fejlődés szakaszai nem megspórolhatók. De most jó a tükörbe nézni. Minden átlátszó, tiszta. Őszinte lehetek magamhoz.
– Ezt tanítanod kellene! A legtöbb nő élete végéig nem mer szembenézni a rossz választásaival, inkább szenved…
– A nagymamámnak köszönhetem. Remek asszony volt. Élete vége felé mondott valamit, ami örökre belém vésődött: „Csillagom, úgy csináld, ahogy neked a legjobb!” Mostanában sokszor eszembe jut, és legszívesebben felvésném otthon a bejárat fölé, hogy soha többé ne felejtsem el.
– Hogyan tovább? Van új stratégiád?
– Nincs, de nem is kell. Ezután is a megérzéseimre hallgatok! Egyáltalán nem érzem még magamat öregnek sem a családalapításhoz, sem semmi máshoz. Egyáltalán, nincs korom, úgy érzem. És remélem, ez még sokáig így is marad.
– Továbbra is utazgatni fogsz? Olvasom a blogodat, fantasztikus helyeken jártál. Tavaly ősszel például Új-Zélandon.
– Ó az egy csodálatos hely! Egy hét csak az út oda-vissza, de megéri. Hihetetlen kaland volt. Egyik nap gleccsert másztam, a másikon a tengerparton lovagoltam, mert szinte minden éghajlat megtalálható a két szigeten… Jártam Indiában is, ami szintén meghatározó élmény volt számomra. Soha nem felejtem el például azt a pillanatot, amikor egy kisfiú a szeméthegy tetejéről felnézett rám, és bármilyen nyomorultnak is érezhette magát, rám mosolygott, és integetett. Azonnal átértékelődött bennem minden. Többek közt erre jók ezek az utazások. Miközben más kultúrákkal ismerkedsz, újraértelmezed az életet, és szép lassan megtalálod önmagad.
– Új hobbid van, a lovaglás. Azért a kutyákhoz sem lettél hűtlen, ugye?
– Soha! Tavalyelőtt itt hagyott minket a labradorom, tizennégy és fél éves volt, hosszú ideig elkísért. Sokáig a szüleim vigyáztak rá, mert nem volt időm ellátni. A mostani kutyám azonban már velem lakik. Szentendréről, az Árvácska Menhelyről hoztam el, kölcsönösen egymást választottuk. Gyönyörű és nagyon okos. Husky-keverék. Rengeteget tanulok tőle. Főleg érzékenységet. Már abból tudja, mi fog történni, ahogy felállok az asztaltól. És amikor lovagolok, és ő rohan előttem! Nem adnám semmiért. Lovam még nincs ugyan, mert nem fér be a szobába, de rendszeresen eljárok lovagolni. Majd ha öregkoromra lesz egy farmom…
– …Afrikában?
– Még sajnos nem, de közeli terveim közt szerepel a jó öreg kontinens. A déli földtekén található a világ legmagasabb bungee-jumpingja! Dél-Afrikában egy 213 méteres viaduktról lehet leugrani.
– Jézus! Miért kell az neked?
– Hm, mások motorozni szeretnek. Én attól rettegek. Egyébként el sem tudod képzelni, milyen hihetetlen érzés a szabadesés! Ismered azt az animációs filmet, amelyben a kiwi madár, aminek ugyebár nincs szárnya, felvesz egy pilótaszemüveget és nekiszalad a szakadéknak? Ott szlalomozik fenyőfák között, és élvezi, hogy végre repülhet. Valahogy így vagyok ezzel én is. A lényeg, hogy átléped a korlátaidat!
Oroszlán Szonja fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
