Megtanítsuk nyáron úszni a gyereket? – Nevelési titkok Párizsból

„Megérkezünk az uszodába, a közös öltözőben mind a hárman levetkőzünk, és a lehető legdiszkrétebb módon felvesszük a fürdőruhánkat. Utána belecsobbanunk a medencébe a többi gyerek és a szüleik mellé. Bean dobálja a műanyag labdákat, lecsúszik a csúszdán és vízbe ugrál a matracokról. Egy idő után egy oktató odaúszik hozzánk, bemutatkozik, majd továbbúszik. Mielőtt észbe kapnánk, lejár az idő, és a következő csoportot alkotó családok már másznak is be a medencébe. Ez bizonyára csak egy bemutatkozó óra volt, mondom magamban, a tanítás majd nyilván a jövő héten kezdődik. Ám a következő órán ugyanez történik: sokat pancsolunk, de senki nem jön oda megtanítani a lábtempót, a buborékfújást vagy bármi egyebet, ami az úszás irányába mutatna. Sőt nyoma sincs semmiféle szervezett oktatásnak. Az előző alkalommal megismert oktató időnként odaúszik hozzánk, hogy megnézze, jól vagyunk-e. De most aztán sarokba szorítom a medencében: mikor kezdi úszni tanítani a lányomat? Elnézően mosolyog. – A »babák a vízben« programban nem tanítjuk úszni a gyerekeket – mondja, mintha ez magától értetődő lenne. (Később megtudom, hogy a párizsi gyerekek hatéves korukig általában nem tanulnak meg úszni. Az Egyesült Államokban gyakran ennél sokkal korábban megtanulnak.) Akkor mégis mit csinálunk itt? Ezeknek az óráknak az a célja, feleli, hogy a kicsik felfedezzék a vizet, és ráébredjenek, milyen érzés vízben lenni. Tessék?! A lányom a fürdőkádban már »felfedezte« a vizet. Azt akarom, hogy ússzon! Méghozzá minél korábban, lehetőleg már kétévesen. Ezért fizettem, és ezért rángattam ki a családomat az ágyból ezen a fagyos szombat reggelen. Ekkor körülnézek, és rádöbbenek, hogy ezek a szülők, akiket az első találkozón láttam, mindannyian tudták: azért íratták be a gyereküket, hogy csupán »felfedezze« a vizet és »ráébredjen az érzésre«, nem pedig azért, hogy megtanuljon úszni.”

Víz, nyár

Pamela Druckerman amerikai anya – és újságíró – Párizsba kerül. Itt szüli meg gyermekét, és sokféle meglepetés éri. Például: a francia gyerekek nem „dobálják” az ételt kiskorukban sem, megeszik a zöldséget és a gyümölcsöt, többnyire végigalusszák az éjszakát, nem hisztiznek a játszótéren… Vajon miért? Lassan kiderül: a francia szülők néhány dolgot szigorúan megkövetelnek – elsősorban az alvást és az evést illetően –, nagyon sok dologban szabadon hagyják a gyerekeket, viszont mindenről úgyszólván újszülött- vagy csecsemőkoruktól „beszélnek” velük. Françoise Dolto – a franciák doktor Spockja – tudta, hogy a gyerekek „mindent megértenek”. (Ehhez persze az kell, hogy a beszélő meg legyen győződve erről.) A könyv angol címe magyarra fordítva: Francia gyerekek. Alcíme: Ne dobáld az ételt. Nevelési titkok Párizsból. Tavaly jelent meg Londonban, és még abban az évben elkészült a magyar fordítás, Nem harap a spenót címmel (Gyereknevelés francia módra). Ebből a könyvből idéztem a „Babák a vízben” tanfolyami program meglepetéseit. Az előttünk álló nyár kínálja a megtapasztalás, a felfedezés, a ráébredés ezernyi lehetőségét. Az erdő szaga (a nyári melegben átmelegedett fenyvesek gyantaillata), a naplemente (vagy felkelte), a vihar megannyi lehetőség a közös megtapasztalásra. Nem kell „lelkesednünk” – ez általában csak lehűti gyerekünk lelkesedését –, elég, ha vele együtt „tapasztalunk”, persze egy-két szóval rányitva érdeklődését. Élünk a nyár lehetőségeiben, és jó esetben átélünk érzékeinken át érzéseinket is megszólító élményeket. Igen, egy életre szóló lehet egy néma álldogálás felhős naplementében az erdő szélén… És igen, az „enyhe közelítés” a dolgokhoz – a szerzőt idézem – a ráérős együttlét. Amikor a svájci–francia pszichológus, Jean Piaget Amerikában járt, hogy ismertesse a gyerekek fejlődési szakaszairól alkotott elméletét, minden előadás után befutott a tipikus „amerikai kérdés”: – Hogyan lehet felgyorsítani ezeket a szakaszokat? Piaget válasza: – Miért kéne felgyorsítani? – Véleménye szerint ez nem is lehetséges, és nem is kívánatos. A gyerekek a saját ütemükben érnek el a különböző mérföldkövekhez, és aki ismeri őket, tudja, hogy belső motorjuk hajtja őket. Túl sok „vízbe dobott” gyereket láttam életemben, akiket az apák nálunk így akartak „vízhez szoktatni”, úszni tanítani. Szerencsés esetben nem egy életre vették el a kedvüket ezzel a felgyorsítással. Gondoljunk erre nyáron, amikor élünk szünidei lehetőségeinkkel.