“Nóri lát helyettem!”

Újpesten vagyunk, a környék elég sivár, raktárak és régi bérházak váltják egymást. Az egyik ablakból ijesztően hangos veszekedés hallatszik, két nő mondja a magáét, egy kisgyerek sír. Körfolyosós házba lépünk, a másodikon rács állja utunkat, csengő sehol, szerencsére a harmadikon kint ül egy középkorú férfi, aki lekiált: „Zsolti, jöttek hozzátok, gyere má’ ki!” Nyílik is egy ajtó, szőke, szemüveges férfi siet elénk, nyújtja a kezét, bent bemutatja a párját, Andreát, akinek mi fogjuk meg a kezét. Ő ugyanis egyik szemére sem lát. Az egyszobás lakásban mindenhol dobozok vannak, két héten belül elköltözik a család, Káposztásmegyeren kaptak az önkormányzattól egy tágasabb lakást. A körülményekre terelem a szót, kiderül, hogy Andrea félállásban korrektor a Vakok Országos Szövetségénél, Zsolt a Vöröskereszt alkalmazottja. Mindketten élnek-halnak a munkájukért, még akkor is, ha a Vöröskeresztnél Zsolt szavaival élve a közelmúltban rájuk szakadt az egész világ. Közben Zsolt kihozza a majdnem hároméves Nórát, aki hatalmas, gyönyörű égszínkék szemével durcásan néz az idegenekre. Persze hogy durcásan, az előbb ébredt fel.

Amikor kiderült, hogy Andrea gyermeket vár, senki nem kételkedett abban, hogy el tudja majd látni a babát. Talán mert olyan magabiztosnak tűnik, felelem. Mosolyog, igen, a védőnő és Zsolt segítsége tényleg elég volt, és sok mindennel megbirkózott egyedül is. Persze azért akadtak rázós időszakok. „Amikor Nóri elkezdett mászni, nem volt könnyű dolgom. Próbáltunk alternatív technikákat alkalmazni, csörgőt kötöttünk a kis lábára, de persze folyton leszedte magáról. Mit volt mit tennem, a hangok alapján követtem mindenhova én is.”

Ketten a gyerekkel

További fotókért kattints a képre!

Ma már Nóra nagylány, bölcsődébe jár, Andrea hozza-viszi minden nap. „Amíg kisebb volt, kenguruba tettem, ma már gyalog jön mellettem” – magyarázza. Majd csodálkozásomra elmeséli, hogy megtanulta az útvonalat, amúgy sincs messze a hely. „Nóra egyébként is szót fogad, fogja a kezemet végig. Szól, ha jön egy autó, és segít kikerülni mindent, ami az utunkba akad. Megyünk a játszótérre is ugyanúgy, mint bárki. Biztonságos helynek tartom, mert körbe van kerítve, a többit meg lehet Nórával beszélni. Zsolt megtanította csúszdázni, ezért ha szól, hogy odamegy, engedem. Hintáztatni gond nélkül tudom, a homokozóban is együtt játszunk mindig. Ráadásul mindezt teljesen magától csinálja, én nem szeretném arra nevelni, hogy segítségre szorulok, hogy neki kell megoldania bármit helyettem. Másfél éves kora óta alkalmazkodik a helyzethez. Akkor történt először, hogy itthon nem találtam valamit, mire ő szó nélkül odavitt ahhoz, amit kerestem, és rátette a kezem. Ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Ma már mindenben segít, és nem kérdezi meg, hogy velem miért nem motorozhat, vagy én miért nem veszem a nyakamba, tudja a választ magától is.”
Itt nincs csend esténként, szólhat a zene, lehet hangos a film, Nóra nyugodt alvását semmi nem zavarja. Elalvás előtt Andrea mindig mesét mond, amúgy is az olvasás a mindene, nála ez amolyan szakmai ártalom. Nóra pedig szívesen kiszínezi a hallottakat a képzeletével, a Braille-írással készült könyvekben ugyanis nincsenek képek.

Jobb élet?

Kívánságok vannak is, meg nem is. Ők nem elégedetlenek. „A munkahelyem sokat segít, de egy-két bútor a költözés miatt azért jól jönne, ahogy egy új szemüveg is – mondja Zsolt. – A jelenlegivel nem tudok olvasni. Apránként tudunk csak pénzt félretenni, ezért évekig tarthat, mire összejön valami, ami nagyobb érték.” Boldognak tűnik, mondom Andreának, mire elmosolyodik, bólogat, igen, hiszen megvan mindene, néha kicsit zajos és olaszos az élet, de így van ez rendben, nem? Az anyagi gondokért kárpótolja őket Nóra és a sok őrültség, amiket együtt kieszelnek, teszi hozzá Zsolt. Többször előfordult, hogy gondoltak egyet és útra keltek, hiszen mindhárman imádnak például vonatozni.

Zsolt kísér le minket Nórival, Andrea a gangról integet. Amint leérünk a földszintre, Nóra szaladni kezd, először az udvaron, majd ki a kapun, szalad az utcán is. Mire kiérünk, már túl van a sarkon, bújócskázni akar apával. Ha Andrea lenne itt vele, nem tenne ilyet, ugye? – kérdezem. „Dehogy – feleli Zsolt. – Rá sem lehet ismerni olyankor erre a kis boszorkányra. Fogja szorosan az anyja kezét, el nem engedné semmi pénzért, és figyel mindenre. Ösztönösen tudja már, hogy ő lát az anyja helyett is.” 

A cikk első részét itt olvashatjátok: „Rosszul viselem, hogy kételkednek az anyaságomban”