Slachta Margit, az első országgyűlési képviselőnő

Különös, nehezen megfejthető ember, olyasvalaki, akinek nincs magánélete, aki semmit sem tesz csak önmagáért. A közélet katolikus szerzetese, aki számára a legfontosabb érték a hit és a család.

Szakítás a fakanállal

Ugyanakkor vállaltan feminista is, ahogy ő mondja, keresztény feminista, ezzel zavarba hozza kortársait, hiszen nem ért egyet azzal, hogy a nőnek csak a családban, a fakanál mellett van a helye.

Keményen, szinte férfias kitartással küzd eszményeiért, a női választójogért, a nők felemelkedéséért, de szétválaszthatatlan egységben látja a két nem boldogulásának lehetőségét, mert ahogy ő mondja: „Ez nem pártpolitikai kérdés, az emberi igazság érvényesülésének kérdése.”

Nemesi családiba született, de tönkrementek

Gazdag földműves ősökkel büszkélkedő lengyel nemesi családba született 1884-ben Kassán. Édesanyja, Saárossy Borbála, ugyancsak földbirtokos család gyermeke. Sokáig gazdagságban és jólétben élnek öt leánytestvérével, apja Slachta Kálmán ugyanis a kassai takarékpénztár vezérigazgatója.

Egy kétes ügylet után azonban a család elveszíti minden vagyonát, így nélkülözni kényszerülnek. A lányok felváltva vezetik a háztartást, és közben tanulnak. A család a kisebb gyerekekkel Amerikában keresi a jobb életet, de csak a menekültek poklát járják. Margit már tanítóképzős, itthon marad, majd a kalocsai Miasszonyunk-nővérek tanárképzőjének bejáró diákja lesz, és itt szerez német–francia–történelem szakos tanári végzettséget. Az 1906/07-es tanévben már a győri orsolyitáknál tanít.

A keresztény feminista

Itt hallja először a nagyszerű szónokot, a Gárdonyi által „bibliás asszonynak” nevezett Farkas Edithet, az Országos Katholikus Nővédő Egyesület alelnökét szónokolni. Gyújtó hangú beszédeiben a szegények, a munkásnők patronálása mellett érvel, arra próbálja rávenni a tehetősebb hölgyeket, hogy fogadjanak pártfogásukba szegény munkásnőket.

Slachta az ő hatására adja fel tanítói pályáját, és a szociális munkának szenteli életét. 1908-ban megválik állásától, és elsőként lép be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba. Ekkor kezdődik közéleti tevékenysége. De nem a hatalom csábítja, sokkal inkább az, hogy ráébred, a szociális munka csak enyhíteni tud a szenvedésen, de megszüntetni nem képes. Úgy akar közel kerülni az országos kérdésekhez, hogy közben közel maradhasson Istenhez is. A Missziótársulat tökéletesen megfelel ennek a célnak, hiszen nem hagyományos értelemben vett szerzetesrend, tagjai magánfogadalmat tesznek.

Az akkor 25 éves, kimondottan csinos ifjú hölgy hosszú fekete ruhában és hatalmas kalapban tartja nagy hatású előadásait, amelyben szót ejt a munkásnők helyzetéről, és sürgeti a katolikus női összefogást.

Másokért mindent megtesz, de férjhez sosem megy

Mint nőről és magánemberről alig tudunk valamit, mert szinte minden megmozdulása közönség előtt zajlik. Mindössze annyi bizonyos, hogy soha nem megy férjhez. A munkában fáradhatatlan, adományokat gyűjt, előadókörutakat szervez, az erdélyi Missziós Társulat munkáját egyengeti. 1915-ben szociális iskolát is nyit, és elkezdi szerkeszteni a Keresztény Nő című újságot.

A nők választójogáért

Ekkor már tart az első világháború, és a belpolitikában minden mozgásban van. A viták a választójog kiterjesztése körül csúcsosodnak ki, sem a vagyontalanok, sem az ipari munkások és – magától értetődően – a „szoknyások” sem rendelkeznek választójoggal. A radikális feministák küzdenek érte, de Slachtáék sem maradnak ki. Farkas Edithtel hamar rájönnek, hogy „akié a sajtó, azé a társadalom”. Ezért változik újságuk címe Keresztény Nőről Magyar Nőre.

Kijárták a nőknek a választójogot

Az őszirózsás forradalom után, a Károlyi-kormány megalakulásakor elfogadják az általános, titkos választójogot, ami minden 24. életévét betöltött nőre is vonatkozik. Európában is korszerű választójogi törvény lép életbe. Novemberben a Magyar Nő is hírül adja a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozását. A Tanácsköztársaságot azonban természetesen nem támogatják. Azok se őket, a kommunisták bezárják a szerzetesházakat. A Tanácsköztársaság ideje alatt fizikai munkát vállalnak, Budapest szabad parcelláit művelik meg a két kezükkel.

A politikus, akinek van szíve

Slachta a Tanácsköztársaság bukása után kerül igazán a politika porondjára. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának lesz a hivatalos jelöltje Budapesten, az I. kerületben. De a küzdelmet férfi párttársaival is meg kell vívnia, ugyanis Csilléry András szintén jelölteti magát. A volt népjóléti miniszter nem válogat az eszközökben, a Slachta-plakátokat letépeti. Erre a női aktivisták létrákkal vonulnak ki az utcára, és jó magasra ragasztják őket. Csilléry azzal vádolja, csak azért jótékonykodott eddig, hogy most politizálhasson, kivetkőzik nőiességéből, és elvadult erőszakoskodással képviseli a véleményét…

Csilléry mégis veszít! Ellenfele, az újdonsült képviselő, az első nő a magyar parlamentben pedig kifüggeszti szobája falára választási ígéreteit: az aggok és a gyermekek támogatását, a Tabán újjáépítését. Jönnek is hozzá a szegények más kerületekből is, mert „nő, s így inkább van szíve”. De már parlamenti belépése sem egyszerű, mert (férfi) képviselőtársai rögtön petícióval támadják meg. A vád: jótékonykodással szerzett előny – ami, valljuk be, nem túl erős, így hamarosan hivatalosan is beiktatják. Szűzbeszédében a munkásnők gyermekeinek helyzetére hívja fel a figyelmet, a gyermekhalandóság, a vetélés, a beteg gyerekek kiugróan magas arányára. Ennek enyhítésére a váltóüzem bevezetését ajánlja a gyárakban, és felveti az anyasági biztosítás szükségességét. Javaslatára felemelik a bukmékeradót, ami ötmillió koronát jelent évente a főváros szegényeinek. Amikor ismét korlátozni próbálják a női választójogot, lelkesült szavakkal igyekszik megvédeni.

Betiltják a lapját

Mégis az úgynevezett bottörvényről híresül el, ami alapvetően az „árdrágítók”, ma úgy mondanánk, a feketézők ellen irányul. Botbüntetéssel sújtották ugyanis az ilyesfajta kereskedelmet űzőket akkoriban. Slachta ott sincs, amikor a törvénytervezetet tárgyalják, később, a második világháború után mégis ezzel a törvénnyel kapcsolják össze a nevét. 1922-ben a parlamenti ciklus lezárul, és főnökasszonya, Farkas Edith nem engedi újra az országos politika színpadára, mert nem ért egyet azzal, hogy szerzetesközössége ilyen szinten politizáljon.

Margit fájdalommal, de teljes belső készséggel felhagy a parlamenti politizálással, és Csobánkán árva gyerekek mellett teljesít szolgálatot. A Missziótársulat azonban annyira megváltozik, hogy nincs benne helye többé. De nem csúszik ki a lába alól a talaj, néhány nap múlva megalakítja a Szociális Testvérek Társaságát, amely a mai napig működik. S hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, külföldön keres munkahelyeket és anyagi támogatást a társaságnak.

1924 és 1936 között ő maga is gyakran jár az Államokba és Kanadába. Élményeiről az Elkapott sugarak című könyvében beszél, ami most sem saját magáról szól, inkább arról, ami megragadja őt az emberekben, ebben a másfajta, új világban. A két világháború között a munkásnők szervezésén fáradozik. Lapot is alapít A Lélek Szava címmel, amelyben náciellenes cikkei jelennek meg. Nem csoda, hogy az újságját elsőként tiltják be.

A második világháború egyéb borzalmai között arra kéri a nőket, hogy érezzenek együtt kitaszított testvéreikkel, a munkaszolgálatosokkal. Kassai látogatásakor azzal szembesül, hogy a szlovák kormány teljes zsidótlanítást tervez. Egyenesen a pápától kér audienciát, és addig küzd, míg be nem jut hozzá. Hatására XII. Pius utasítja a szlovákiai püspököket, hogy tiltakozzanak az intézkedések ellen, és csoda történik, a deportálás elmarad. A legsötétebb napokban a testvérek Thököly úti rendházában zsidókat bújtat, Heltai Jenőt, Radnóti Miklósnét, Márkus Emília színésznőt. Ennek elismeréseképpen a háború után Izrael államtól kitüntetést kap.

Menekülni kényszerül

Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján kerül ismét a képviselőházba. Az államrend meghatározásánál a királyság mellett érvel, ami aktuálpolitikai lehetetlenség. De ami az anakronizmus mögött van, az tiszta és emberi, mert úgy érzi, a király legalább lelkiismereti felelősséggel tartozik valakinek, ha másnak nem, hát Istennek. Képviselőtársai nem akarják érteni…

A parlamentből hamarosan kizárják, és menekülni kényszerül. Az amerikai szociális testvérek nyújtanak számára menedéket. Buffalóban hal meg 1974-ben, kilencvenévesen. Közel ötven évvel ezelőtt, karácsonykor éppen ott látott meg egy feldíszített utcai fenyőt. Az Elkapott sugarak című könyvében arra emlékezik, hogy ő is ilyet szeretett volna felállítani a szegényeknek, hogy nekik is legyen karácsonyuk. De nem engedték, mondván, szokatlan. A tanulságot, amit levon, nekünk is érdemes megszívlelnünk: „Ha valaki valamit meg akar valósítani, soha ne azt kérdezze, szokatlan-e, volt-e már, hanem csak azt, hogy jó-e!”