„Ha meglát egy gyereket, odarohan, fenyegetően megmarkolja, sőt már arra is volt példa, hogy megharapta. Eddig semmi baj nem volt vele, csak ölelgette őket a játszótéren. Nemrégen kezdődött a bölcsődei beszoktatása, és már az első nap belemarkolt egy kisfiú arcába, a másik nap pedig megharapott egy kislányt. A feleségem látta, amint Zsolti rástartolt egy nagy játék babára, elkezdte fojtogatni, harapdálni és kétségbeesve figyelte, hogy a csoportból senki nem viselkedik így. Megpróbáltam utánanézni a neten, hogy mi lehet a gond, és a gyermeki agresszióról azt írták, hogy családon belüli erőszak, szeretethiány, illetve baleset/betegség állhat a háttérben. Az előző háromról nálunk nincs szó, viszont kétségtelen, hogy Zsoltit egy jó hónappal ezelőtt meg kellett műteni, mert volt rajta egy begyulladt anyajegy, és egyúttal körül is metélték, mert annyira le volt tapadva a fitymája, hogy másképp ezt nem tudták megoldani. Nagyon lassan gyógyult, kb. három hétig, és naponta háromszor-négyszer át kellett kötöznünk, ami nagyon durva trauma volt a számára, végigvisította az egészet. Le kellett fogni, mert különben letépte volna a kötést magáról. Mi is nagyon feszültek voltunk, kiborított minket, ahogy sír a gyerek. Lehet, hogy ebből a háromhetes tortúrából lett olyan fokú bizalomvesztés irántunk, ami ezt az új és szokatlan agresszivitást okozza? Mennyire súlyos ez a dolog? Kell-e szakemberhez fordulni vele? Mit gondoljunk róla?”
Műtét
Közelítsünk a könnyebb kérdések felől. Miért kellene megtanítani már egy 21 hónapost vagy még fiatalabbat arra, hogy ne tépkedje a virágokat, hogy ne nyúzza a kutyát – ha a kutya hagyja magát, és sok kutya hagyja, mert barátságos a gyerekekkel –, és arra, hogy a másik gyerekkel „normálisan” viselkedjen? Még a kétévesek is vademberek, rohangálnak, lehúznak, kitépnek stb. és ez a normális. Ezért rakjuk magasabbra a dolgokat, hogy ne tudják lehúzni, és lassan civilizálódnak. De persze mégiscsak helyes, ha mi csitítóan lépünk fel, és lám, itt is láthatjuk, hogy ha a szülőkkel jó a kapcsolat, ez hatékony. De most a nehezebb dolgokra térek. Biztos, hogy a begyulladt anyajegyet meg kellett műteni? És hogy ezzel egy időben körül is kellett metélni a gyereket? A kisfiúk fitymája általában le van tapadva, de ezt nem is nagyon kell huzigálni (bár ismerem az ezzel ellentétes orvosi álláspontokat is).
Jó, de hát ez késő bánat. Csak mégis eszembe jut hirtelen Libby Purves könyvének címe: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? Azt is mondhatnám, hogyan ne legyünk tökéletes szülők. De hogyha ez már így van: otthon különböző babákon el kellene játszani ezeket a traumákat újra meg újra. Hadd tépje, hadd vágja, hadd szúrja – injekciózza – a babát, játékból. És beszélgetnék is vele ezekről a dolgokról, netán együtt olvasnánk egy olyan könyvet, hogy Képzeld, kórházban voltam! (Nem tudom, lehet-e még kapni. – Igazából persze a kórházba vonulás előtt volna érdemes nézegetni.) De mindenképpen beszélgetnék vele a kórházról, kezdve attól, hogy hogyan mentünk oda, hogy volt-e lift, egy néni felírt valamit, hogy meghallgatták, hogy bekötözték, hogy a kötést levették-levettük – és ez rossz volt. A szakemberek, a pszichológusok általában csak hároméves kortól fogadják a gyerekeket. Előtte úgynevezett baba-mama terápiára van lehetőség, azokon a helyeken, ahol ilyet meghirdetnek. Itt biztos tudnának gyors tanácsot adni részletesebben is a személyes találkozás alapján. Bármilyen hihetetlen, én a gyerekkel, még akkor is, ha esetleg nem is beszél igazán – de gondolom, nagyon sok mindent vagy éppen „mindent” megért, amit az anyja vagy az apja mondanak neki –, játék és mese közben beszélgetnék újra meg újra könnyedén, lazán, röviden ezekről a dolgokról. Hasonló esetben, hasonló tanácsra már kaptam olyan választ, amelyik arról számolt be, hogy amikor először kezdtek beszélni a szülők a műtétről és a körülötte zajló eseményekről, először bekönnyesedett a gyerek szeme, de aztán szép fokozatosan fölengedett. Újra meg újra visszatérhet az ijedtség – például, ha valaki behozza a szobába azt a lavórt, amiben a műtét után ülőfürdőztetni kellett a gyereket. Az emlegetett esetben a gyerek elkomorult, és kérte, hogy ne hozzuk be a szobába, vigyük ki. De ha ilyenkor elmagyarázzuk, hogy neki már erre nincs szüksége, a lábunkat áztatni hoztuk be, akkor elég gyorsan megérti, és már a lavór sem ijesztő többé.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
