Hosszú Katinka: Nekem ez az életem!

Egy éve az olimpián még némi csalódást okozva világbajnokként nem került dobogóra, augusztusban pedig néhány nap leforgása alatt ámulatba ejtette a sportvilágot: nyert két világbajnokságot, majd röviddel utána egy szuszra megdöntött hat világrekordot.

– Nem is tudom, hogy milyennek nevezhetném az ön életét? Szenvedélyesnek? Bátornak? Bevállalónak? Kalandosnak?…
– Ezen majd elgondolkodom… De nekem így természetes. Ha az olimpiai kudarc után otthon sírdogálok, könnyeimmel itatom az egereket, akkor biztosan nem megy előre az életem. Ha semmit nem teszek azért, hogy jobb legyen, akkor legkedvezőbb esetben is csak maradok egy helyben. Ha csak ugyanazt folytatom továbbra, mint addig, ugyanúgy edzek, élek, dolgozom, akkor szép lassan beleszürkülök a mezőnybe, anélkül, hogy produkáltam volna valamit. Londonban negyedik lettem, aztán be kellett volna érjem a hetedik hellyel, meg hogy egyáltalán bejutok a döntőbe… Ez nem tűnt annyira szívmelengető perspektívának, amire érdemes rátenni mindent. Tehát muszáj volt valami egészen másba belevágnom.

– Katinka drága, ha egy rossz pillanatában tavaly felhív telefonon, és kérdezi, hogy mit is csináljon, én biztosan azt mondom, hogy mivel nyert már világ-, Európa-bajnokságot, most éppen csak lecsúszott a dobogóról az olimpián, van egyetemi diplomája, szép, fiatal, talpraesett – nem is biztos, hogy erőltetnie kéne tovább az úszást. Élje az életét!
– Még szerencse, hogy nem magát hívtam. Jól néznék most ki!

– Annyira rémes lett volna, ha másként folytatja?
– De nekem most ez az életem! Érti?! Mennyi minden csodálatos dolog kimaradt volna, ha nem folytatom! Versenyek, világbajnoki győzelmek, világcsúcsok!

– Most persze egyértelmű, de biztosan tudhatta, hogy ez majd így alakul?
– Én nem, de Shane tudta. Szerelmem, párom, társam, immár néhány napja a férjem. Az, hogy ő, amikor én az egyetem befejezése után hazajöttem, eljött velem, vagy értem Dél-Karolinából Magyarországra, nekem önmagában is rengeteg erőt, hitet, biztonságot adott. És amikor London után éppen ezer mindent akartam volna csinálni, csak úszni nem, ő volt az, aki visszarángatott az uszodába, és szinte a szó szoros értelmében belökdösött a medencébe. Ha akkor pihenek, és másfelé engedem el a gondolataimat, ki tudja, egyáltalán vissza tudtam volna-e találni…

– Hova?
– Jó kérdés. Az uszodába. Vagy önmagamhoz. Mert a kettő mostanában éppenséggel elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Ő azért akarta, hogy tegyem túl magamat a raplimon, mert tudta, ha úszom, akkor boldog vagyok.

– Fordítva is igaz? Ha boldog, akkor úszik?
– Persze. Amikor augusztus közepén két világbajnoki győzelem, majd hat új világcsúcs után hazaérkeztem, másnap reggel kimentem az uszodába, jegyet váltottam, és úszkáltam fel-le a medencében.

– Felismerték?
– Vicces volt, mert amikor megjelentem kibontott hajjal, mindenki elment mellettem, aztán amikor felvettem az úszósapkámat, akkor egyszeriben sokan rájöttek. Mindenki ki is ment a sávból, ahol tempóztam, hiába mondtam, hogy ne hozzanak zavarba ezzel, hiszen én most éppen olyan fürdőző vagyok, mint bárki. Annyira jólesett az úszás, eszembe sem jutott, hogy előző nap még a világcsúcs megdöntéséért harcoltam.

– Egy verseny fájdalmaiból – mert ezen a szinten, levegőhiánnyal, parázsló izmokkal, maró tüdővel már igenis fájdalmas úszni – mennyi marad utólag?
– Ha nem sikerül, akkor minden, ha sikerül, akkor semmi. Az öröm a szenvedés emlékét is egy pillanat alatt elmossa.

– Ön ki ellen küzd valójában? Az ellenfelekkel? Az idővel? Önmagával?
– Nagyjából ebben a sorrendben. Az utóbbi a legnehezebb. Megrögzötten maximalista vagyok, és nem tudok beletörődni, ha azt érzem, hogy nem teljesítettem úgy, mint ahogyan szerintem tudtam volna.

– A medencén kívül is?
– Ne kérdezzen ilyet! Ha válaszolok, kiderül, hogy egy szörnyeteg vagyok!

– Ilyen álmodozó, kék szemekkel?! Ugyan!
– Ha egy edzés nem jól sikerül, képes lennék megismételni az egészet! Szegény Shane-nek úgy kell a vízből kiparancsolnia, vagy kikönyörögnie! Nem is tudom, hogy mit csinálok majd ezzel a rengeteg energiával, ha egyszer majd nem tudom az úszással kitombolni magamból!

– Ne féljen! Ha majd jön a család, a mindennapokban is napi három olimpiai döntőnyit kell világcsúcsszinten teljesítenie! Ezt a könnyed életet, a napi hat-nyolc órás edzéseket még visszasírja…
– Igen? Lehet… Meg abban is bízom, hogy a maximalizmusomat most kiélem a sportban, aztán lehiggadok. Az életben egyébként is valamivel lazább vagyok. Olyankor meg Shane az, aki keményebb. Ne lustálkodjunk reggel, mert ezt meg azt el kell még intéznünk.

– Hol jöttek össze?
– Természetesen az uszodában. Ő azt állítja, hogy amikor meglátott, rögtön belém szeretett. 2008 szeptembere volt. Akkor kerültem ki Amerikába, az egyetemre, és hajnalban, 5 óra 45-re kellett menni az első szárazedzésre. Mindenféle göncökbe beöltözve, álmosan, kóvályogva, el tudom képzelni, milyen épületes látvány lehettem!

– És ön?
– Többször is edzettünk egymás mellett, és kezdtem mindinkább odafigyelni rá. Ő ezt észrevehette, mert többször mondott valamit, de mivel nem tudtam angolul, nem értettem, csak zavartan visszamosolyogtam. Egyszer megkérdeztem valakitől, hogy mivel nyaggat ez a fiú. Azt mondták, hogy találkozni szeretne velem! Ó, hát ha ezt akarja, akkor az tök jó, mert én is akarnék vele! Később aztán elmondta, bántotta, hogy még csak válaszra sem méltattam. Ha tudtam volna, hogy mire válaszoljak! Gondolni sem mertem arra, hogy tetszhetek neki. Azóta folyamatosan próbáljuk pótolni azt a néhány elszalasztott, félreértett hetet! Gyakorlatilag 24 órákat töltünk együtt. Élünk, edzünk, megyünk haza, utazunk.

– Hogyan bírja ezt a különös életformát, hogy tavasztól télig folyamatosan utaznak versenyről versenyre? Egyik nap Tokió, aztán Katar, onnan Párizs…
– Nekem ez a természetes. Szeretem, élvezem. Ha ott van Shane és az uszoda, akkor én már otthon vagyok! És közben beutazom, látom a világot. Mi ezzel a baj? Szerencsés vagyok, hogy ez megadatott.

– Melyikük csomagol?
– Shane. Én hajlamos vagyok mindent bedobálni a bőröndbe, aztán ugrálni rajta, hogy be lehessen zárni. Ő viszont módszeres és alapos.

– Hagyott már ott valamit a szállodában?
– Egyszer a kedvenc cipőm felét. Shane szerint meg én egyszer ott felejtettem az újonnan vett kölnijét a fürdőszobában, de én biztos vagyok abban, hogy ő nem nézett elég alaposan körül.

– Szerintem is csak ő lehetett a hibás!
– Ugye?! Mondom is majd neki!

– Az, hogy sok fizetős versenyen indul, és eredményeinek köszönhetően viszonylag sok pénzt is keres, változtatott életén, szemléletén? Figyelembe veszi például egy szép ruha árát, mielőtt megveszi?
– Ezen sokat töprengek. Én úgy nőttem fel, hogy minden pénznek megvolt a helye, meg kellett gondolni, hogy mire költi az ember. Most már valószínűleg nem kéne, de alapvetően nem tudok változni. Jó, hogy megengedhetnék magamnak olyanokat is, amit korábban luxusnak gondoltam, de csak ritkán engedem meg, mert azt tapasztalom, hogy nem lesz benne igazán örömöm. Régebben azt hittem, hogy ha egyszer majd lesz sok pénzem, hú, mi mindent fogok magamnak összevásárolni, de nem! Hasonlóan meggondolom, hogy mire költöm. Talán azért is, mert keményen megdolgoztam minden fillérért… Ami van, adódik, azt igyekszem kihasználni, de eredendően soha nem motivált, hogy én egyszer majd az úszásból meggazdagodhatok.

– Mi motiválta?
– Mindig más. Kiskoromban nagyapám tanított meg úszni, és ő tehetségesnek tartott. Akkor az hajtott, hogy neki meg tudjak felelni. Később, kábé 14 évesen az motivált, hogy ha elég jó eredményeim lesznek, akkor kaphatok egy amerikai egyetemi ösztöndíjat.

– Elég vagány kislány lehetett! Másnál már az nagy esemény, hogy Pestre feljöjjön, ön pedig rögtön Amerikát célozta meg…
– Gondoltam, hogy Pesttől már nem lehet annyira messze. Amerikában minden egyben volt. Úszhattam, diplomát szerezhettem, megtanulhattam angolul, és még fizettek is érte! Ráadásul kiderült, hogy kitűnő pszichológiai szak van az egyetemen.

– Miért vonzotta éppen a pszichológia?
– Sokáig nem értettem, hogy mitől van az, hogy egyszer jó fizikai állapotban van az ember, mégis gyengén úszik, máskor felkészületlenebbül is képes aránylag jó eredményre. Rájöttem, hogy ennek lelki okai lehetnek. Hogy sok függ attól, éppen miként stimuláljuk magunkat. Hogy a jóra vagy a rosszra hangolódunk. Ezt szerettem volna megérteni, és az úszás annyiban volt fontos, hogy megmaradjon az ösztöndíj. Nem voltak vele nagy céljaim.

– És akkor hogyan történik az ilyen? Az ember reggel felébred, belenéz a tükörbe, és megállapítja, hogy „jé, becsvágyam van, jé, tehetséges lettem”?! Kinőtt az éjjel?!
– Ez nagyon furcsa… Talán az akkori edzőm látta meg, hogy több is van bennem, mint amit gondolok. Időnként szólt az edzés vége felé, hogy ha teljesítek egy szintet, akkor hazamehet mindenki. Persze hogy drukkoltak nekem, és ha sikerült, akkor örültek velem a többiek. Ráéreztem, hogy tudok az eredményemmel örömöt szerezni, és szeretetet, ez nagyon fontos hajtóerő lett, és maradt azóta is. Egy év múlva már világbajnok lettem. Az csodálatos érzés volt. Megvalósult, amiről gyermekfejjel álmodoztam. Úgy éreztem, hogy enyém a világ! Visszakaptam ábrándjaimat, és most már nem akarom őket többé elengedni!

– A kudarcot hogyan viseli?
– Köszönöm, rettenetesen. Először belehalok, aztán rendre rájövök, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek, inkább energiákat merítek belőlük.

– Persze az is kérdés, hogy ki mit tart kudarcnak…
– Amikor nem tudom azt teljesíteni, amire képes vagyok. Vagy esetleg utólag érzem azt, hogy képes lehettem volna. Most annak éreztem volna, ha nem sikerül a két világbajnoki arany, vagy ha nem úszom meg utána a világcsúcsokat, de 2021-ben netán már arra is büszke leszek, ha ki tudom harcolni a válogatottságot…

– Az még nyolc év! Nem fél, hogy esetleg elversenyzi az életét? Számos csodálatos, nagy sportolónő esetében tapasztalhattuk, hogy mire váltani akartak, már késő volt, és nem találták helyüket az életben…
– Én még rengeteg mindent szeretnék elérni, megcsinálni, megtudni, túl azon, hogy pillanatnyilag nem tudnám elképzelni a mindennapjaimat úszás nélkül. Babát, családot, szép otthont… Rengeteg dolgot szeretnék még felfedezni magamnak a világból. Utazni, látni, tanulni, dolgozni… Pontosan nem tudom, hogy hova vezet, csak érzem, hogy még nagyon az elején járok az útnak.

– Mennyire tud magyarul a férje?
– Keményen küszködik vele, de egyelőre még nem áll nyerésre. Remek ember, nagyszerű edző, de nem egy nyelvzseni. Egyébként szereti az országot, szívesen él itt. Nem tudunk egy jót veszekedni, mert azt nem lehet angolul! Aztán persze szeretnénk egy közös otthont is, valahol az uszoda környékén, hogy ne kelljen sokat utaznunk.

– Tudja, hogy miért lett ön Katinka?
– Anyukám talált rá erre a névre, és nagyon megtetszett neki.

– Szereti?
– Kiskoromban utáltam, mert csúfoltak vele az iskolában, azóta viszont nagyon hozzám nőtt, és megszerettem. Ha Katinak mondanak, attól a falra mászok; viszont akár a Katka, akár a Tinka bármikor jöhet. Az eredményhirdetéskor meg teljesen mindegy, hogy milyen néven, csak engem szólítsanak!

Hosszú Katinka fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Naomi Watts: „Diana én vagyok…” Lady Diana szerelmei Vigyázz, kész, fogyunk már! Miért fontosak a kamaszkori harcok? Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!