Schmied Zoltán, Schell Judit férje

– Amikor megbeszéltük ezt a találkozót, rögvest a lelkemre kötötte, hogy „csak ne legyen szirupos, érzelgős a beszélgetés!”…
– …persze, az ilyesmi igencsak távol áll tőlünk. Az érzelmességet nagyjából megtartjuk egymás közt, magunknak…

– Járnak kézen fogva az utcán? Vagy puszilkodnak a villamoson?
– Ritkán villamosozunk, vagy járunk kézen fogva. Lényegében nem akarjuk se nagydobra verni a kapcsolatunkat, se eltitkolni. Igyekszünk nem ügyet csinálni ebből, még ha természetesen nem is tudunk mindig elvegyülni az emberek között, mivel Juditot rendre megismerik. Összesúgnak, autogramot kérnek tőle, elmondják, hogy mennyire szeretik. Ő az ismertebb.

– Nem zavarja? Hiszen ön is színész…
– Volt, hogy zavart… Pontosabban csak szokatlan volt kezdetben, hogy „jé, ilyen a népszerűség?!”. Azóta pedig kifejezetten szeretem az ilyen helyzeteket. Büszke vagyok rá, és tudom, hogy Juditnak is jólesik a spontán szeretetnyilvánítás.

– Mit gondol, Juditot sem zavarja, hogy ő ismertebb? Soha nem mondja, hogy miért nem kérnek autogramot a velem levő úrtól is, hiszen korunk egyik jeles színésze?
– Ha azt akarná, hogy ott süllyedjek el kínomban, akkor biztosan mondaná! Gondolja el, hogy milyen kellemetlen lenne, ha mondaná, hogy én is színész vagyok! És még vissza is kérdezhetnének, hogy milyen néven is? Ezt kihagynám.

– Igaza van, butaságot kérdeztem…
– Azt hiszem, hogy szemérmesebb alkatú ember vagyok, a népszerűségnek ez a formája már rég nem vonz.

– Korábban vonzotta?
– A pálya legelején. Akkor még hajlamos azt hinni az ember, hogy erről szól a pálya. Szerencsés esetben hamar, néhány nagy színész partner, néhány fontos előadás hatására aztán rájön, hogy lehet szó fontosabb dolgokról is… Őszintén mondom, hogy a jelenlegi helyzetem számomra tökéletesen megfelelő. A szakma valamennyire befogad, szép lehetőségeket kapok, jó előadásoknak lehetek a részese.

– Igen, de azért tudjuk, hogy a színészet meglehetősen extravagáns szakma. A legeslegnagyobbak is tesznek rendre azért, hogy felhívják magukra a figyelmet.
– Volt időszak, amikor egy tévésorozat főszereplőjeként hirtelen megugrott az ismertségem, és egyáltalán nem érintett meg. Innen tudom, hogy számomra valóban nem fontos, hogy megismertessem magamat a mindennapi életben…

– …ugyanakkor emlékszem, hogy Juditra a 90-es években, egy akkoriban döbbenetesen bátor, őszinte fotósorozat miatt figyeltem fel. Annyira természetesen vállalta szépségét, érzékiségét, hogy az reveláció volt…
– …igen, de nyilván a feladat izgatta, azért vállalta el, és nem azért, hogy ettől érdekes legyen! Legalábbis így gondolom, mert akkor még nem ismertem.

– Mikor ismerkedtek meg?
– Tíz éve… Mármint személyesen, mert korábban láttam már színházban… Talán annyit tudtam róla, hogy elvált, és van egy kisfia, de ez sem biztos…

– És akkor?
– Egy négyszemélyes darabban játszottunk a Merlin Színházban. Kezdetben persze kicsit elfogódott voltam, hiszen Judit akkor már híres, nagy színésznő volt, éppen akkoriban váltott, és ment át a Radnótiból a Nemzetibe, aztán a próbák során valahogyan egymás mellé sodródtunk, mind jobban megismertük egymást, mindinkább közelebb kerültünk egymáshoz. Szerintem mi lepődtünk meg rajta leginkább. Szinte magától alakult a kapcsolatunk. Egyszer csak járni kezdtünk, aztán egyszer csak felvitt a lakásába, egyszer csak ott maradtam, és így tovább, és így tovább, és így tovább… És közben egyre jobb lett. Két színész flörtje egy nő és egy férfi kapcsolatává vált…

– Érdekelte Judit korábbi élete? Vagy azt mondta, mindegy, hogy eddig mi minden történt vele, a lényeg az, hogy most milyen?
– Nem faggatom, de amit mesél, azt nagy érdeklődéssel figyelem. Szerintem attól is mélyül egy kapcsolat, hogy ami lényeges az életünkben, azt elmondjuk egymásnak fokozatosan. Nem is azért elsősorban, mert neki annyira fontos, hanem mert ettől kötődünk jobban a másikhoz.

– Volt olyan, ami nagyon meglepte? „Jé, ezt nem is néztem ki belőle!”?
– Volt. Igen. Néhány…

– Juditnak egészen speciális kapcsolata volt a fiával. Évek óta egyedül nevelte, és különleges szimbiózis alakult ki közöttük. Nem ijesztette ez el? Hogyan fog ebbe beleférni? Hogy lehet ebbe beilleszkedni?
– Volt még egy hely Judit szívében – szerencsére. Nem is kellett férkőznöm, éppen belefértem. Egyébként tényleg döbbenetes, hogy annyi küzdelmes, kemény év és sok megpróbáltatás után még ennyire nyitott, ennyire tiszta tudott maradni. Ma már elmondhatom, hogy nekem nagyon imponált, ahogyan éltek és kötődtek egymáshoz, sőt kifejezetten vonzónak is éreztem a helyzetet.

– Judit egyszer azt mesélte, ha jól emlékszem, hogy a fia hamarabb fogadta talán be, mint ő. Csak amikor látta, hogy milyen jól vannak együtt, akkor gondolt igazán arra, hogy lehet komolyabb a kapcsolat…
– Biztosan van benne valami. De ez főként az akkor kilencéves Lackó érdeme. Hihetetlenül intelligensen kezelte a helyzetet, nyitott volt, okos, tapintatos, és bölcsebben mérte fel a dolgokat, mint mi magunk. Ha ő nem ilyen, akkor a kezdet kezdetén zátonyra fut a kapcsolatunk.

– Kérdezhetem: ön ezt felmérte, hogy a gyereken keresztül lehet leginkább Juditot meghódítani?
– Lehet, hogy tudat alatt bennem volt, de nem vagyok ennyire rafinált vagy körmönfont. Meg Lackó is sokkal érzékenyebb fiú, hamar átlátott volna a szitán. Hármunk életében természetesen alakult minden. Azt se kellett eldöntsem, hogy inkább apaként vagy haverként viselkedjek-e vele. Előfordult, hogy keményebben kellett rászólnom, de soha nem vágott azzal vissza, hogy: „Ne dirigálj nekem, nem te vagy az apám!” Ugyanakkor neki köszönhetem, hogy beletanultam az apaságba, és amikor jöttek a közös gyermekeink, legalább tudtam, hogy nagyjából mikor mit kéne csinálni. Más kérdés, hogy ez nem mindig sikerült…

– Nem is igényelte volna, hogy legyen valamennyi felelősség nélküli, könnyed időszakuk, amikor csak egymásnak vannak?
– Nem hiányzott, mert ez gyakorlatilag a kezdetektől így volt. Én ebbe léptem bele, ez így izgatott, és ez azóta is ugyanolyan vonzó. Soha nem éreztem, hogy teher lenne elvinni a gyereket az iskolába, vagy érte menni. Voltak persze hullámvölgyei a kapcsolatunknak, de azt mi magunk okoztuk, és mi magunk is oldottuk meg a közben négyre, majd ötre bővülő családban.

– Éjszaka melyikük kelt fel, ha sírt a gyerek?
– Furcsa… Ha Judit dolgozott, és egyedül voltam velük otthon, akkor minden rezzenésre felriadtam, és hanyatt-homlok rohantam felkapni őket. Ha viszont otthon volt, akkor többnyire ő kelt fel. Általában fel se ébredtem. Tudtam, hogy Juditnál jobb kezekben vannak, hogy ő a finom lelkével jobban meg tudja nyugtatni őket. Vagy csak simán ennyire önző disznó voltam? Ezt azóta sem tudtam magamban eldönteni. De elég rossz gyanúm van.

– Van olyan, amit irigyel Juditban?
– Persze. Például a tehetségét. Ahogyan hozzááll egy-egy munkához, ahogyan életre kel minden szerep benne és általa, ahogyan, ha ötödször nézem meg valamely alakítását, ötödszörre is rá tud csodálkoztatni, mert talál mindig valami újat, mást benne, amitől frissebb lesz, érdekesebb. Nála minden evidensen indul, bontakozik, pompázik, nálam meg, úgy érzem, hogy nehézkesebb, göcsörtösebb…

– Szeretne vele együtt játszani?
– Az első közös munkánkat, amikor egyáltalán összeismerkedtünk, nem követte újabb. Voltunk már egy darabban vagy filmen, de nem emlékszem, hogy lett volna közös jelenetünk. A pályán járjuk a magunk útját, játsszuk azokat a szerepeket, amelyeket ránk osztanak, azokkal a partnerekkel, akiket megfelelőnek találnak. Ez valahogy azóta nem jutott eszébe senkinek.

– De szeretnék?
– Érdekes lenne, például hogy hogyan játszunk el egy szerelmes- vagy házaspárt. Biztosan izgalmas is lenne, meg sok pluszfeszültséggel is járna.

– Mert vannak, akik keresnek maguknak kétszemélyes darabot…
– Ez nálunk még nem vetődött fel, talán mert szemérmesebbek vagyunk annál, hogy magunkat próbáljuk menedzselni, de ha valaki előrukkolna egy jó ötlettel, biztosan kis kéretés után ráállnánk. Nagy feladat lenne, hogy ne figyeljünk túlzottan egymásra…

– …nem beszélve arról, ha esetleg nem sikerülne olyan jól… Kit hibáztatnának?
– Ettől nem félnék. Persze az is lehet, hogy buknánk, de biztosan összekuncognánk, hogy hát ez nem nekünk való…

– Volna olyan darab, amiről úgy gondolja, hogy jól állna maguknak?
– Lehet, de még nem került a kezünkbe… Vagy még meg sem írták…

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Bárdos András: A siker kulcsa a szenvedély   Filmsztárok kedvencei Varró Dani: Misi és az irodalom Schmied Zoltán, Schell Judit férje Furcsa a fiam… Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!