Ha arról kérdezünk nőket, hogyan sikerült újra munkába állniuk az otthoni évek után, csak elvétve lehet pozitív történetekkel találkozni, ahogy a „családbarát” vagy „a legjobb női munkahely” cím elnyerésére érkezett pályázatok száma sem mutat épp ugrásszerű növekedést. „Nem vettek vissza”, „visszavettek, de szinte azonnal elbocsátottak”, „nem fizették ki a szabadságomat”, „be sem hívtak az interjúra”: általában ezek a legfőbb panaszok, ha pedig valaki kisgyerekes anyaként mégis talál egy jó munkahelyet, ott van a rendszeres gyomorgörcs, hogy jaj, mit szólnak, ha belázasodik a gyerek, és főként: mi lesz a nyári hónapokkal?
Ha mennénk, hova?
Az új jogszabály jelentős változást jelent, ez biztos. A döntéshozó például születési boomot remél, vagyis azt, hogy nagyobb lesz a családbővítési kedv, az érintett nők pedig elgondolkodnak: talán megéri minél kevesebb időt kihagyni a melóból. Persze nem egyszerű meghozni ezt a döntést. Mert egyfelől jó érzés, ha újra azt csinálhatjuk, ami a szülés előtt fontos volt, és a családi költségvetés szempontja sem megvetendő, de vajon nem ugyanilyen súlyuk van az érzelmeknek is? Annak a nagyon egyszerű vágynak, hogy szeretnénk minél tovább minél több időt a gyerekünkkel tölteni?
„Ez a változtatás mindenképpen fellendítheti a kisgyermekes nők jelenleg stagnáló munkaerőpiaci helyzetét – állítja dr. Farkas Zsuzsanna jogász, HR-szakértő. Ez annál is inkább fontos, mert a januárban életbe lépő járuléktámogatási törvény (amely a cégeket ösztönözné a kisgyermekesek foglalkoztatására) ezen a téren nem hozott semmilyen áttörést. Ha csak a munkavállalás szempontjából nézzük; kétségkívül előny, ha valaki két vagy három év helyett csak egyet tölt otthon. Kérdés, hogy ez önmagában elég-e ahhoz, hogy mostantól családos nők tömege álljon munkába. A negatív sztereotípiák ugyanis sokkal nagyobb problémát jelentenek, ezek megváltoztatása pedig nem jogszabály kérdése. „Nem lesz jó csapatjátékos”, „sokat lesz távol, nyáron pedig automatikusan megszűnik létezni” – gondolják a munkáltatók, és meg sem fordul a fejükben, hogy vannak kivételek, segítséget a munka és a családi élet összeegyeztetéséhez pedig csak elvétve adnak. Hogy miért? A magyar gondolkodásmód egyedül a személyes jelenléten alapuló munkavégzést tiszteli, és nem hisz a részmunkaidőben sem. Vagyis eszerint csak az dolgozik, akit „az asztalához szögeznek” – mindannyian tudjuk, hogy ahogyan ez nem garancia a hasznos munkavégzésre, úgy az sem valószínű, hogy akit engednek otthonról dolgozni, az egész nap sorozatokat néz majd. Ha egy munkáltató mégis beleegyezik a távmunkába, sok esetben csak kényszerből teszi, hiszen ha egy nőnek háromévesnél fiatalabb gyereke van, élhet ezzel a lehetőséggel.”
Dolgozom, becsszó!
Miközben mi – úgy tűnik – képtelenek vagyunk másként csinálni, mint ahogyan évtizedeken át, külföldön egyre több a jó példa. A svéd modell volt az első, ami visszaadta a nőknek a lehetőséget, hogy maguk döntsenek: mikor és hogyan szeretnének visszatérni. A nők többsége részmunkaidőben kezdett dolgozni, és sokan választották a távmunkát is, a munkáltatók pedig cserében jelentős támogatást kaptak az államtól – bónuszként a távmunka eleve csökkentette a költségeiket. A modell persze jelentősen épített a bizalomra: tudom, hogy számíthatok rád, hiába nem vagy szem előtt. A nők pedig ezt meghálálták. Mi kellene ahhoz, hogy változzon a magyar gondolkodásmód? Farkas Zsuzsa szerint jóval több kampányra lenne szükség, és folyamatos kommunikációra a civil szervezetek és a munkaerő-piaci szereplők között.
Még messzebb a gyerektől
„Bár a jogszabály pozitív, hiányoznak a feltételek, így a nők egész egyszerűen nem fogják tudni igénybe venni a lehetőséget – állítja Repka Ágnes munkajogi tanácsadó, a dolgozomami blog szerkesztője. – Alapvető probléma, hogy amióta megszűnt a kismamák felmondási védelme a fizetés nélküli szabadságnak a gyermek 3 éves kora előtti megszüntetésekor, a munkáltatókat már semmi nem kötelezi arra, hogy visszavegyék a nőket. Természetesen a felmondást meg kell indokolni, de elegendő, ha egy másik, jóval alacsonyabb státuszú munkakört ajánlanak fel, máris meg van oldva a probléma. Mert az, aki addig könyvelt, nyilván nem fog elmenni számlákat rendezni.”
A szakértő szerint a másik nagy gond, hogy senki nem beszél arról, milyen kevés a férőhely az állami bölcsődékben. „Sokszor hónapokat kell várni az elhelyezésre, és gyakran előfordul, hogy egy órát kell utazni, ami pedig könnyen ezt jelenti, hogy napi tíz órát van távol a gyerek az otthonától – magyarázza. – A jelenlegi helyzet egyáltalán nem ösztönzi az édesanyákat arra, hogy az esetleg még járni sem tudó kisgyerektől egész napra megváljanak.”
Ha talál is valaki végre egy családbarát munkahelyet, és mellette persze megnyugtató módon sikerül elhelyeznie a gyermekét, akkor is hátra van még a harc a saját lelkiismeretével, hiszen eddig azt hallotta: a jó szülő három évig biztosan otthon terelgeti a gyermekét, most pedig arra ösztönzik: álljon munkába, lehetőleg minél hamarabb.
