Dönthet-e egy gyermek a saját életéről?

A hír: Belgiumban lehetséges az aktív eutanázia, vagyis akiknek nincs esélyük a gyógyulásra, kérhetik, hogy orvosuk segítse a halálba őket, de ez a jog csak a “szabad belátással rendelkező felnőtteket” illeti meg.
A válaszadók 38 százaléka teljes mértékben, 36 százaléka pedig inkább egyetért azzal, hogy azokat a gyermekeket is halálba segíthessék az orvosok, akik már nincsenek olyan állapotban, hogy maguk döntsenek erről, vagy mert kómában vannak, vagy mert hosszan tartó vegetatív állapotba kerültek. Az ezt teljes mértékben ellenzők aránya 6 százalék a teljes népesség körében, 8 százalék pedig inkább nem támogatná – írja a Hír24.
 
Soma véleménye: Én úgy gondolom, hogy mielőtt meghalunk, valahol nagyon mélyen úgy dönt a lélek, hogy ennyi elég volt. Nyilván az élet nem lineáris (bár népszerű így szemlélni), úgyhogy nem hiszem, hogy egy ilyen döntés egy-két okra visszavezethető, de valami információval mégis szolgálhat a döntések megértéséhez. Érdekes lehet tudni, hogy vajon miért mond le az illető az életéről?

Erről eszembe jutott második nagy spirituális tanítóm, Szepes Mária mondata, hogy: „Az egyetlen realitás a csoda.”  Amikor csodát élünk át, valójában képesek vagyunk kilépni az élet adta millió körbevevő és bennünk zakatoló hipnózisból, és megérezzük, hogy van bennünk egy hatalmas, felfedezetlen teremtő isteni erő, valami spontán őserő, megnyilvánulni vágyó létező.
A nemrég indult, rákos, azon átesett, vagy attól félő Női Teljesség Csoportomban van egy 60 év fölötti asszony, aki elmesélte, hogy három évvel ezelőtt, amikor már évek óta áttétes rákban szenvedett, azt mondta neki az orvosa: 
– Asszonyom, úgy érzem, meg kell mondanom magának, hogy körülbelül egy hónapja van hátra. De mivel én a gyógyításra esküdtem föl, fel kell  még magának ajánlanom a kemoterápiás kezelést.
– Mért, akkor mennyi időm van hátra?
– Körülbelül három-négy hónap.
– Akkor köszönöm szépen, nem kérem kezelést – válaszolta az asszony, és néhány nap múlva bevonzott egy Pránanadi mestert, aki elkezdte kezelni. Azóta is köszöni, jól van. (Bár a végbelét már évek óta kivezették a testéből, megtanult az oldalán levő zacskóval együtt élni.)

Olyan erőt adott a történetével a csoportnak, amiért mindannyian hálásak voltunk, vagyunk.
Félre ne értse senki, nem azt kívántam ezzel a történettel üzenni, hogy hagyjuk a hagyományos orvosi kezelést, és a Pránanadi mindenre jó, hanem azt, hogy létezik a CSODA, és ha valaki élni akar, arra kimondhatják a halált, élni is fog. – Mellesleg nem hiszem, hogy létezne módszer, ami mindenkinek jó.  A lényeg, hogy mindenki megtalálja azt, amiben VALÓBAN hisz, és segít is neki.
Szóval, aki lemond az életről, lemond a csodáról is. Bár erről meg eszembe jut a Születés Hete Mozgalom egyik régi szlogenje: „Ha nem ismered a lehetőségeidet, egy sincs!” Sokan annyira be vannak még zárva az anyagba, hogy azt hiszik, az a valóság.
Egy ilyen kiskorúnál, aki lemond az életről, én biztosan elkezdeném különféle alternatív módszerekkel keresni, hogy vajon mért döntött így! Kinek az életét éli, ki helyett dönt így? Esetleg mi elől menekül? Egyáltalán mi zajlik a mélyben?
Több mint száz családállítást láttam eddig, a legdöbbenetesebb tanulságuk számomra, hogy nem is sejtjük, mennyire nem a saját életünket éljük. (Igen domináns a nagyszülők élményeinek ránk való hatása.)

Engedni meghalni valakit úgy, hogy mélyebben még szembe se nézett a saját életével, véleményem szerint épp olyan óriási hiba, vétek (a bűn szót túl súlyosnak találom ), mint egészséges, nemzőképes nőket lelki vizsgálat nélkül lombikbébi-program alá vetni. (Ismét egy jel, hogy mennyire alszanak még az emberek, mennyire bele vannak szakadva-süppedve az anyagba. Eszébe se jut sokuknak, hogy az anyagi szinten kívül máshol is keressék az okot: mért nem jön le hozzájuk a várva várt gyermek. Ha ezt meglátnák és oldanák, feltehetően magától is jönne a baba, hormonháború, spermalefagyasztás és mindenféle más “erőszak” nélkül.)

Épp így nonszensz számomra mélyebb belső munka nélkül lemondani az életről. És itt nem egy darab pszichológussal való elbeszélgetésre gondolok, hanem az egész családot bevonó, heteken át több szakemberrel, módszerrel való tudatalatti feltárásra. Egyáltalán eljutni oda: ki az, aki abban a gyermekben döntött? Melyik én-része – ha ugyan ő volt az… És miért így?
Ez persze idő, pénz, energia, na de könyörgöm! Nem az élet a legfontosabb?!