„13 éves, jól tanuló fiam miatt szorongok. Az utóbbi időben ugyan egy kicsit rontott, de nem ez a bajom. Hanem az, hogy úgy jó tanuló, hogy itthon nem tanul szinte semmit. Jó feje van, neki elég, amit az iskolában megjegyez, vagy a szünetben sebtében leír. A tanárok legfőbb panasza is ez: »nem igyekszik«. Olyan tanára is volt, aki panaszként mondta el, hogy »nem lehet megtörni«. Először azt hittem, ez dicséret, de kiderült, hogy nem, ez baj. Az utóbbi időben az apja és közte mindig is meglevő feszültség egyre nő.
Csak bambul
Mit csinál? Olvas. Zenét hallgat, verseket ír, filmeket néz. Heverészik. Ha megkérdezem, hogy mire gondol, azt mondja, bambul. Aztán egyszer csak kapja magát, és elszáguld a barátaihoz. Van zenekaruk, a férjem innen kitiltotta őket, ezért nem itt gyakorolnak, bár van egy sufnink, amit erre használtak. Azért nem jöhetnek, mert rendetlenséget hagytak maguk után, és mert a férjemet idegesíti, érthető módon, a gyerek tétlensége, semmittevése (a zenén kívül), és ő a zenélést is ilyen semmittevésnek tekinti, a heverészésről, olvasásról, versírásról és egyebekről nem is beszélve.
Kedves is tud lenni a fiunk, de manapság már ritkán az. Hogy fog így felnőni, hogy fog így helytállni az életben, ha nem szokik hozzá semmiféle erőfeszítéshez? Később ez nem lesz elég, amivel most még az iskolában elboldogul. Az apjának is ez a legfőbb panasza: »rossz nézni, hogy nem csinál semmit«. Az apja azt állítja, hogy főleg ezzel idegesíti. Ő az egyetlen fiú, egyébként három lányunk van, ketten nála nagyobbak, és van egy ötéves kishúga. Velük persze nincs baj.”
A tétlenség dicsérete: Spárta vagy Athén?
Miért – és mire – kellene „igyekeznie” annak, aki igyekvés nélkül is jól teljesít? Csehov egyik levele jut eszembe. Ezt írja: „Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, akivé az iskola tett bennünket.” (Ezt persze a cári iskoláról mondta…) A rabszolgatartók mindig is tudták, hogy az nem elég, ha a rabszolga elvégzi a rá kirótt munkát, egy percig sem szabad tétlenkedni hagyni, mindig „igyekeznie” kell.
A kreatív emberek – és a kreatív kultúrák – mindig is tudták, hogy a tétlenségből születik a tett. Az ókori görög Athénban a szabad emberek színházba jártak, és beszélgettek a filozófusokkal (és ebből lett az athéni görög kultúra és az európai kultúra), a rabszolgák pedig dolgoztak. Spártában azonban mindenkinek állandóan tevékenykednie kellett (például a testedzésben), nem volt szabad tétlenkedni.
A spártai civilizáció nagy költőit, szobrászait, filozófusait nem ismerjük. (Mert nem is voltak.) Beszéltünk már arról, hogy a kamaszkor változásaihoz hozzátartozik az élettani eredetű lustaság, de talán azt még nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy a merengő – a bambuló – tétlenség is hozzátartozik, amelyik időnként hirtelen nagy fizikai vagy szellemi teljesítményekbe csap át. („Az eget is befesti” – mondták régen.) A kamaszkor a szélsőségek ideje. „Semmit nem csinálni” és verset írni, heverészni és zenélni szorosan összefügg. Na és persze a lányokkal általában sokkal könnyebb – különösen egy apának…
És ha már olvasásról és versírásról – mint semmittevésről – van szó, idézzük ide a nagyszerű magyar irodalomtörténet két különösen „szorgalmas” alkotóját, az örökké tevékeny, lelkiismeretes
Arany Jánost és Babits Mihályt.
Nem dolgozom, csak ha valami hajt;
Egyébkor lusta mélabú temet,
Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt,…
A Bolond Istók második énekében írja ezt Arany, ahol sok személyes keserűségét panaszolja el. És itt ír debreceni diákkoráról is, ahol ugyancsak sokszor előbukkan a merengés, a „bambulás”, a tétlen heverészés.
Vagy elbocsátá lelkét ringatódzni
Szellő fuvalmán, bólintó galyon,
Felhők futásával versent hajózni,
Hanyatt terűlve egy partoldalon –
Engedte önmagából kilopódzni:
Hang, szín, sugár lett, tér és mozgalom,
Ő a természet, a nagy és örök –
Mi ott henyél, csak hitvány földi rög.
Igen, a kamasz – mint később csak a nagy filozófusok és költők – egynek érzi magát a világgal, vagy legalábbis keresi ezt az egységet. És Babits Mihály? Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni című versében – melyet Gábor Miklós olyan felejthetetlenül szavalt el lemezén –, az utolsó versszakban így kesereg és fohászkodik, nargiléhre és ottománra, vagyis vízipipára és heverőre vágyakozva:
A nargiléht és ottománt kesergem,
ládámban és szívemben nincs arany,
lelkem körül a munka mocska van:
Nemes tétlenség nemesíts meg engem!
Értsük meg nagy költőinket, értsük meg kamaszainkat – és nem, ne akarjuk őket megtörni (bár ezt a költőkkel is megpróbálták).
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
