Müller Péter: Női sors

Nem tudom, megfigyelted-e, ha valami kérdés erősen foglalkoztat, maga az élet hozza a választ. A baleseti sebészeten röntgenre várakoztam. A kórház felvételes volt. A folyosó teli volt sebesültekkel, nyöszörgő, jajgató, véres emberekkel. Mellettem a hordágyon egy fiatalasszony feküdt. Bal szeme, felső ajka csúnyán bedagadva, füléből, szájából folyt a vér. Öklével fájó hasát, ölét, bordáit tapogatta – csúnyán összeverték. Egy szőke, „tökös” rendőrnő állt mellette. Izmos, határozott. Szépnek mondható, ha tetszenek neked a sportban edzett, kemény csajok. Az oldalán bilincs lóg. Gumibot, pisztolytáska. Egy kitöltetlen jegyzőkönyvet tart a sebesült elé. Csak a töredékét hallom a beszélgetésnek.
– Szóval, mit írjunk, döntsd el!…
– Leestem a lépcsőn.
– Lépcsőn a…! Megint agyonvert az az állat! Nem először találkozunk, kisanyám!… Én adtam a múltkor zsebkendőt, hogy kiszedd a fogadat… Mondd el szépen, mi történt! Itt a jegyzőkönyv. Leírom, aláírod, és túl vagy rajta!… És ember leszel, végre!
Csend. A sebesült fájó szájáról nyalogatja a vért.
– Leestem a lépcsőn… – vallja halkan.
– Ne nézz hülyének! Mindkét szemed dagadt… és le van tépve a melltartód… Össze is rugdalt? Vagy csak kézzel ütött?… Mondd el szépen, mit művelt veled!
A rendőrnő türelmetlenül nyomogatja a golyóstollát. A nő dagadt szemében tompa bizonytalanság.
– Mennyit kap ezért? – kérdi halkan, aggodalmasan.
– Ahogy nézlek, négy-öt évet! Majd meglátják odabent a röntgenben… No, gyerünk! Mondd el szépen, amit az előbb elmondtál, és írd alá!… Döntsd el, hogy ember akarsz lenni, vagy egy megalázható, hülye nő!
Az asszony gyötrődött. Nem szólt. Nyalta a vért a szájáról. Nem akart a rendőrnő szemébe nézni. Az meg várta a döntését. A tollát pattogtatta, idegesen. Néha rácsapott tenyerével a jegyzőkönyv papírjára. Várt. Időt akart adni az áldozatnak. Hogy átlépje azt a határt, ahonnan az önérzete kezdődik. Jól ismerte ezt a vívódást.
– Mi lesz?
Csend.
Az összevert nő gyámoltalanul meredt maga elé. Néha fájdalmasan pislogott. Hallgatott.
– No jó, nekem erre nincs időm!… Van még itt dolgom elég!… Gondolkozzál, anyukám!… Visszajövök!… Gondolkozzál!
Otthagyja a sebesültet, egyedül. Láttam rajta, hogy vívódik. Mint aki egy szakadék átugrására készül. Hol félelem, hol valami reménység látszott a bedagadt szemében. Nagyon elveszett volt. Nem tudott dönteni. Akart ugrani meg nem is. Visszajött a rendőrnő.
– No, hogy döntöttél?!
Nem szól. Még mindig nem.
– Félsz tőle?… Félsz?!… Addig ver, amíg félsz tőle!… No, mi legyen!… Mondd meg az igazat, ne félj! Légy ember, végre!
– Én… én… nem magamat féltem… – motyogja a nő.
– Hát kit?
– Őt.
– Őt?! – kiáltja a rendőrnő. – Te félted őt?!… Aki összever, összerugdos? Majdnem megölt!… Te félted azt a részeg barmot?!…
Ritka látvány, hogy egy bedagadt szemhéj szűk rései alól könnyek folynak. Nem fizikai, a lelki fájdalom könnyei ezek.
– Nem akarom, hogy bajba kerüljön.
A szőke rendőrnőnek ismerős ez a helyzet. A nő védi a társát. A párját. Az emberét. Nem is akarja tovább győzködni, tudja, hogy nem érdemes.
– Mit írjak be?
– Leestem a lépcsőn.
A rendőrnő némán kitölti az űrlapot. Már nincs benne indulat. Megvetés sincs. Halottnak tekinti a nőtársát. Aláíratja vele a papírt, és otthagyja vérben, könnyek között.