Érdekes, decensen koszos sziget a város közepén. Olcsó ruhák, parfümök, játékok: a bóvli paradicsoma. Aki spórolni akar vagy autentikus húsos táskát enni, ide jön, hivatalos nevén a Négy Tigris piacra. De meddig? Körülnéztünk.
Csak a portás furcsa
„Tudsz olvasni? Nyitva hétfőtől vasárnapig” – mutat a táblára a szotyizó férfi, amikor arról kérdezzük, igaz-e, hogy csütörtökön bezár a hely. Nyugodtnak tűnik, és a többieken sem érezni, hogy komolyan vennék a hírt. Olyan a piac, mint máskor, a tömött standok, fogasokon lógó ruhák között vásárlók sétálgatnak, a legendás valutázók (pisztoly- és diplomaárusok?) a megszokott sarkukon várják a kuncsaftokat. Senki nem pakol, senki nem búcsúzkodik, hiába jött ki a fél sajtó lehajtott fejjel utoljára rakodó eladókat és könnyes zsebkendőket fotózni. Csak a nagydarab, fekete dzsekis portás hajtogatja, hogy őt ne faggassuk, holnap az igazgató úr beszél az újságíróknak. Fotós kollégámat a gépével együtt be sem akarja engedni, pedig a tábla, amelyre hivatkozik, csak magát a fényképezést tiltja.
Nincs tovább?
A nyolcadik kerületi polgármester, Kocsis Máté június közepén kérte a terület tulajdonosaitól, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőtől és a MÁV Ingatlangazdálkodási Igazgatóságától, hogy bontsák fel az üzemeltető bérleti szerződését, a százötven napos felmondási idő csütörtökön jár le. A polgármester a feketepiac melegágyának nevezte a helyet, az önkormányzat becslése szerint a piac évente 15 milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent. A rendőrség szerint itt gyakoriak a bűncselekmények, a NAV pedig a hamisított árucikkekben és a számlák mellőzésében talál kivetnivalót. Még nincs eldöntve, hogy mi épül a piac helyén: vidámpark, sportpálya, kínai negyed vagy villamosgarázs – már ha tényleg lesz szép új világ a régi, kevésbé szép, de mégis olyan nagyon „valóságos”, számunkra a Limara dezodor, az olcsósított Milka csoki és az ötízű csirke illatkeverékét idéző helyből, ahol sokan sokszor megfordultunk a múlt században.
A szerződésük még sokáig szól
Bent minden csendes. Ázsiai férfiak kártyáznak – az asztalon ezresek és ötszázasok –, megkérdezem, tényleg bezárnak-e. A választ nem pontosan értem, legyintésükből és nevetésükből arra következtetek, nyitásra készülnek. Akárkihez fordulok, mindenki azt mondja, hogy a piac marad. „Hallottunk a hírről, de semmilyen hivatalos értesítést nem kaptunk a fenntartóktól” – mondja vidáman a parfümárus. Egy vietnami nő derűsen magyarázza, hogy tizenöt éve dolgozik itt, és rendszeresen felröppen a hír, hogy most aztán tényleg vége. Ő nyugodt: a bérleti szerződése március végéig szól. Szerinte a pletyka csak azért terjed, mert a többi piacnak érdeke, hogy az eladók innen hozzájuk meneküljenek.
Csak egyszer csípek el egy pesszimista beszélgetést: „Mi lesz ezekkel az emberekkel? Minden stand egy család. Miből fognak megélni?” Két idősebb szőke nő kérdezi, egy testes, kopasz férfi adja alájuk a lovat. „Egy nap alatt simán ledózerólják az egészet. Már többször láttam ilyet.” Megszólítom őket. A hölgyek csak vásárlók, a tévéből hallották a hírt. A fickó retteg, hogy be vagyok kamerázva, bizalmatlanul figyeli a táskámat, „Felveszel, mi?”, hiába bizonygatom, hogy nem, elsiet. Kár. Ő biztos tudja a titkot, mit hoz a jövő.
