Aktuális

Mi kell ahhoz, hogy segítsünk, és ne fényképezzünk, ha baj van?

Egy ember kiugrott az ötödikről. Egy hotelből, meztelenül, nappal, a Rákóczi útra. Az úttestre. Sokan látták, sokan nem akarták volna látni. Néhány ember segíteni próbált. Hozzáhajolva, lepedőt hozva, telefonálva. A többség inkább fényképezett.

Ennyire közönyösek vagyunk? Rendben, dolgozni mennénk, van ezer bajunk. De… képtelenek vagyunk már beleélni magunkat másvalaki élethelyzetébe? Persze miért is kéne, rendben. De legalább kegyeletből nem tiszteljük valakinek az utolsó pillanatait?

Elidegenedés, fásultság, közöny – a városi életmód velejárói, advent ide vagy oda. Tudjuk: a tömeg másként reagál, mint a tömeg tagjai tennék egyenként. Működik a csordaszellem és a ráhagyás: majd a többiek segítenek. Végül senki nem teszi. Ettől még a telefont nem kéne elővenni… mármint legalább nem fényképezésre.

Miközben sokan úgy érzik, maguk sem lettek volna képesek józanul cselekedni ilyen szélsőséges stresszhelyzetben, mások azt mondják: ne is számítsunk semmi jóra embertársainktól. A szociálpszichológia szerint viszont ami történt, éppen hogy szokványos. Azt is mondhatnánk, emberi. 

„Tenni kellene valamit”

Ferenczi Gáboréhoz hasonló idegekkel és elszántsággal kevés ember bír. Ő az a férfi, aki a buszról leugorva odarohant a földön fekvő férfihez, és megpróbált közvetlenül segíteni. Az Origónak adott interjúban elmesélte a részleteket, és felindultan azt kérdezte, vajon hogyan kellene ilyenkor humánusan viselkedni. Felháborították a meztelen férfit fotózók, akárcsak a „kegyetlen és robotikus” hivatalos közeg. Ahogy elmondta, nem azt várta el mástól, hogy hozzá hasonlóan cselekedjen, „de annyit igen, hogy ne röhögjön, és ne csak nézzen, és legalább ha megkérik, akkor segítsen”. Vagyis ha már tenni nem tudunk semmit, legalább annak segítsünk, aki segítséget nyújt.

Mi kell ahhoz, hogy segítsünk, és ne fényképezzünk, ha baj van?

Ahhoz hihetetlen lélekjelenlét kell, hogy valaki közbeavatkozzon. Van, akit a sokk dermeszt meg ilyenkor, mást a félelem vagy az undor, bár a szerencsétlenül járt férfinek már senki nem tudott volna ártani. Sokan voltak, a test köré nagyobb tömeg gyűlt, ötvenen-százan is lehettek. Az esetet kommentelők nagy többsége közönyről beszél, elidegenedésről.

Síklaki István szociálpszichológus elmagyarázza, hogy bár nem gondolnánk, de a segítségnyújtás szituációfüggő, éppen ezért nem lehet rá felkészülni, és külön felhívja a figyelmet a szombati esemény extremitására. Egy baleset szemtanújában – meséli a szakember – másodpercek alatt, tudattalanul egy kész forgatókönyv pereg le. „Tenni kellene valamit, de mit? Ha rászánom magam a cselekvésre, és valamit rosszul csinálok, még nagyobb kárt okozok vagy megszégyenülök. És ott vannak mások is” – míg ezt végigfolyik a gondolatain, addigra lehet, hogy el is szalasztotta a pillanatot. Vagyis aki nem segít, nem feltétlenül rossz ember, csak társas hatások alatt áll.

„Én ott sem voltam!”

Segítséget nyújtani sokféleképpen lehet. Miközben mi értetlenkedünk, miért nem próbált legalább a hvg.hu-nak nyilatkozó ételfutárokon kívül más is hívásokat záporoztatni a mentőkre, addig a történtekre a szociálpszichológiának már rég megvan a magyarázata. 1965-ben a hajnali órákban halálra késeltek egy fiatal nőt New Yorkban. Az áldozat sikoltozására a szomszédok az ablakhoz siettek, azonban a rendőrséget senki nem hívta. Amikor a rendőrök kihallgatták a szemtanúkat – harmincheten voltak! –, ők azt vallották, hogy az ablakból nézték, ahogyan a gyilkos végzett az áldozattal, de nem telefonáltak, mert „féltek belekeveredni”. A rendőrség meglepődött a közönyön, azonban az eset után meginduló kutatások igazolták: „ha tudjuk, hogy más cselekvőképes személyek is jelen vannak és képesek beavatkozni, azt várjuk, hogy ők lépnek majd. Ilyenkor a jelenlévők nem közönyösségük miatt mulasztják el a segítségnyújtást, sokan igenis aggódnak az áldozat állapotáért, hanem a felelősség megosztása miatt” – hangsúlyozza Síklaki István. Vagyis hiába van több lehetséges segítségnyújtó a környéken, ha mindenki másra vár. A tudósok – legutóbb 2006-ban John F. Dovidio, Jane Allyn Piliavin, David A. Schroeder, Louis A. Penner – megállapították, hogy ha egyedüli szemtanúként vagyunk jelen, akkor az emberek 100 százaléka úgy érzi, a segítségnyújtás a saját felelőssége, illetve ha azt elmulasztja, akkor őt fogják hibáztatni. Ettől még persze sokan megteszik, hogy mondjuk továbbhajtanak.

„Ma is élne”
„Idén halt meg az édesapám. Az utcán összeesett, szívrohama volt. Senki nem segített neki egy nagy városban, egy forgalmas buszmegállótól egy méterre. Több mint egy órát feküdt a hóban, mert a nagy szakálla miatt hajléktalannak nézték, holott egy márkás kabát és bakancs volt rajta. Később az interneten megjelentek róla képek, amelyeken éppen a hullazsákba teszik be. A cikkben nyilatkozott egy lakó, akinek az ablaka alatt halt meg, és mondta, hogy bár látta, nem hívta ki a mentőket. A mentősök szerint még tíz percig élhetett azután, hogy összeesett. A szívklinika az esettől százötven méterre volt. Ha időben kihívták volna a mentőket, az édesapám még ma is élne.”
Komment az Origóról

Egy laikus magyarázat szerint a fásultságot magyarázza az is, hogy egy baleset szemtanújának a rendőrségre, bíróságra kell utána járkálni, hetekig, vagy akár hónapokig. Érzéketlen? Igen, de ésszerű is, sajnos.

A támadások célkeresztjében állnak még a helyszínre érkező rendőrök és mentősök is. Aki találkozott már haláleseteknél helyszínelő rendőrökkel és orvosokkal, az hallhatott olyan mondatokat, mint amilyenek a szombati esetnél elhangzottak. Az érzelmi távol maradás ilyen helyzetekben egy önvédelmi technika, nem azt mutatja, hogy szívtelenek vagy szenvtelenek, de másképp nem tudnák végezni a munkájukat. A probléma az, hogy az effajta reakciók az ő szakmai köreiken kívül valóban felháborítóan hangoznak. Lehet, hogy egyfajta beszédmód elfogadott munka közben, de a civilek előtt ez legyen tabu.

„Ilyen az ember, és ami ott történt, mélyen emberi. Igen, még a bámészkodás és a kíváncsiság is” – mondja Síklaki, aki a közfelháborodást keltő fotózást a voyeurködés jelenségével indokolja: szeretünk leskelődni, minél extrémebb, minél ritkább pillanatokat elkapni, mások ezt szívesen meg is osztják. Egy akármilyen balesetet körülálló bámészkodók kíváncsisága természetes viselkedés, evolúciósan belénk van kódolva, így tanulunk. És igen, még akkor sem tudjuk elfordítani a fejünket, ha egy földön fekvő, meztelen halott férfiról van szó. A fotózás ugyan sokféle problémát felvet – például hol van ilyenkor az emberi méltóság tisztelete? –, de Síklaki István óv attól, hogy a segítségnyújtás elmulasztása és a fotózás között kapcsolatot lássunk. Sem az általánosítás, hogy az emberek közömbösek és nem számíthatunk mások segítségére, sem a felháborodás nem vezet sehová, szerinte, és oktalan lenne amiatt aggódni, hogy bajban nem számíthatunk segítségre.

Kitör az empátiaforradalom?

Szvetelszky Zsuzsa
Szvetelszky Zsuzsa

Szvetelszky Zsuzsa társadalomkutató német kutatók megállapításait idézi: ilyen esetekben előfordulhat, hogy a jelenlévők közömbösségének oka, hogy nem valóságként élik meg az eseményeket, hanem mintha csak tévében látnák, élőben, egyenesben.
Ahogyan arról már nyugat-európai társadalom- és trendkutatók beszámoltak, eljött az „empátiaforradalom” ideje, és ennek jeleit Szvetelszky Zsuzsa is látja. Leginkább az Y- és Z-generációban, akiknek tagjai másképp gondolkodnak segítségnyújtásról, együttműködésről, együttérzésről. Ők azok, akik elsősorban nem tévén, rádión szocializálódtak, hanem csoporttagjaik közösségi csatornáin. Gyorsan reagálnak arra, ha környezetükben valakit baj ér, segítségre szorul.
A másik biztató jel – állítja Szvetelszky –, hogy „megéri empatikusnak lenni”. A másiktól várni, hogy majd ő nyújtson segítséget, rövid távon működik csak. Hosszú távon nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy „szociálisan intelligens lények vagyunk, természetes indíttatásunk a másokon való segítés. Ennek leküzdése egyrészt hatalmas energiákat emészt el, másrészt szembemegy a bennünk rejlő, eredendő emberséggel”. Egy mikroszinten empatikus közegben kialakult minták átterjednek a tágabb környezetre is, és egyre többen, egyre bátrabban tesznek majd jót. Ezt megerősíti, hogy egyre nagyobb publicitást kapnak az elesetteken, bajba jutottakon, hátrányos helyzetben élőkön segítők. 

Vegyél részt a kutatásunkban!

A kérdőív kitöltése anonim, és az internetezési szokásokat mérjük fel benne. A részletekért kattints!

KITÖLTÖM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése