Pál Ferenc katolikus pap: “Sötétségben él, aki csak önmagát látja”

Készítettem már interjút kora reggel és késő este, de még soha életemben nem igyekeztem egy sötét parkon át este kilenckor egy katolikus plébániára. Mert bizony Pálferivel csak többfelvonásos időpont-egyeztetés után tudtam találkozni e fura időpontban. De ne higgyék, hogy kihalt plébániára érkeztem! Az egyik teremből beszélgetés, jóízű nevetés hallatszott, mert felnőtteknek tartott hittanórát. Csakhogy a „keze alatt” általában baráti társaságokká alakulnak a csoportok, és megünneplik egymás születésnapját. Beszélgetés, ima, ének, taps, nevetés, torta. Amiből az esti látogatónak is jut…

– Két évvel ezelőtt találkoztunk először. Akkor sem volt egyszerű becserkészni téged, de most…! A spanyol királyné sajtóirodájával is könnyebben boldogultam – mondom nevetve.
– Kicsit sok a feladatom – feleli mosolyogva.

– Kicsit? Alig tudtam végigolvasni az interneten, hogy merre cikázol az országban! Heti három-négy előadást tartasz vidéken – tegnap a „szomszédos” Békéscsabán voltál –, mentálhigiénét tanítasz a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, lelki gondozókat oktatsz, önismereti csoportokat vezetsz az egyetemen és a Magyar Pszichodráma Egyesületben. Normális ez a terhelés?
– Számomra igen. Soha nem dolgoztam kevesebbet, legfeljebb mást. Korábban főleg arra törekedtem, hogy egyes embereknek nyújtsak mentálhigiénés segítséget, később rájöttem, hogy többeknek lehetek hasznára, ha előadásokat tartok, és csoportokkal foglalkozom. És tudod, hogy itt, a Szent Mihály-templomban helyettes plébános vagyok. Misézek, gyóntatok, jegyescsoportokat vezetek, és felnőttkatekézist tartok. Sok örömöm van a munkámban! Tele a hittanterem, a folyosón is ülnek emberek, akik közelebb szeretnének kerülni a hitükhöz és az egyházhoz. Húsvétkor tizenkét felnőtt keresztelkedett meg, most vasárnap hárman lesznek, karácsonyra is felkészülnek néhányan.

– És a legendás kedd esték? Amikor először találkoztunk, épp kinőtted a Pázmány Péter Katolikus Egyetem termét, mert a huszonéves hallgatóid már a csilláron lógtak… Tehát, új helyszínen folytattad. A MOM Kulturális Központba több mint hétszázan férnek be, mégis nehéz jegyet szerezni. Mivel magyarázod, hogy a sokak által passzívnak kikiáltott fiatalság minden héten megtölti a termet?
 – Valószínűleg azért jönnek, mert nyitottak és érzékenyek, de közben a korszellem valamennyiükbe belemar. „Valósítsd meg önmagad! Törődj magaddal!” És gyakran nem értik, miért nem boldogok… Én azt tapasztalom, hogy sötétségben él, aki csak önmagát látja. Hiszen az orráig lát… Hívő és hitetlen ember életében egyaránt világosság támadhat, ha felfedezi maga körül a többieket. Igyekszem tudatosan figyelni a fiatal felnőttekre, hiszen most alakul ki az életük! Meg fogják határozni egymás életét – munkatárs a munkatársét, férj a feleségét, feleség a férjét, és ők együtt, valamennyien meg fogják határozni a leendő gyerekeik, a következő nemzedék sorsát.

– Ez a generáció azért (is) rajong érted, mert a saját nyelvükön, a saját stílusukban szólítod meg őket.
– A négyszemközti beszélgetéseken és az önismereti csoportokban már gyűjtöttem annyi tapasztalatot, hogy tudjam: nekem kell megtanulnom az ő nyelvükön beszélni, ha szót akarok találni hozzájuk. Például jót nevetnek, amikor azt mondom, hogy nem is értetek teszem, amit teszek, hanem a leendő gyerekeitekért… Mert ha normálisabbak és boldogabbak leszünk, abból a gyerekeink fognak profitálni.

– A korszellemnek része a pénz mindenhatósága is.
– Az életutunk kezdetétől kollektív társadalmi téveszmékben élünk. Például a játék mint tárgy fontosabb, mint a játszás maga. Azaz tárgyiasítjuk a finom szövésű, személyességből táplálkozó értékeket! A szeretetet is. „Lám, mennyit költök rád…!” Az önbecsülésünket is. „Mikor érek valamit? Ha drága az autóm, és villanegyedben lakom… Mikor számítok? Ha jó állásom van.” Ennek eredménye, hogy gyakran nem látunk túl a tárgyakon, az emberekig.

– De ha szülők százezrei azt látják, hogy a gyerekük osztálytársai jobb módúak – szebb a táskájuk, márkás a ruhájuk, és a világ „másik végébe” viszik őket nyaralni –, akkor robotolnak, és mindent elviselnek azért, hogy ők is meg tudják adni a tárgyakat meg a lehetőségeket…
– Nem akarom lebecsülni e kérdés jelentőségét, de tapasztalatom szerint a szülők többsége azért is bizonytalanodik el, mert nem bízik eléggé önmagában és a családban. Mert ha tudjuk/hisszük, hogy a családunk olyan értékeket tud megmutatni, átadni, és annyi szépséget, melegséget, érdekességet képes közvetíteni, hogy az valódi élmény lesz valamennyiünknek, akkor magabiztosabban viszonyulhatunk a külvilág hatásaihoz.

– Ha a gyerekemnek figyelmet vagy időt adok ajándékba, többet teszek, mint ha megvásárolok egy újabb tárgyat, ami néhány hét múlva a sarokban fog heverni?
– Pontosan! Ha egy anyának van elegendő önbecsülése, akkor biztos abban, hogy a gyerekének mégiscsak az a legfontosabb, amit ő, az édesapa, a testvérek és a nagyszülei adnak neki. Lehet, hogy a tehetősebbekhez képest hiányt szenved bizonyos tárgyakból, de amit emberileg kap otthon, az végtelenül értékes. Az sem baj, ha a gyerek konfliktusba kerül a tárgyak bűvöletében élőkkel! Hiszen ennek ellensúlyozására össze lehet fogni hasonló életvitelű családokkal. Létrehozhatunk kis oázisokat – a hasonló gondolkodású családok közösségeit –, ahol a gyerekeink azonos értékrendben nevelkedő kortársakkal találkozhatnak. Magam is efféle oázisok létrehozásán fáradozom a munkatársaimmal.

– Ha egy fiatal pár elolvassa e sorokat, és megtetszik nekik e gondolkodásmód, tudsz nekik segíteni?
– Körülöttem sok fiatal házas közösség jött létre, amióta dolgozom. Összejárnak, jó barátok, és már kellő szilárdsággal, önbecsüléssel, rugalmassággal rendelkeznek ahhoz, hogy ne legyen szükségük rám, hogy egymásra tudjanak találni. A segítségre szoruló a segítőre. A nő a férfira, a férfi a nőre, a hívő a hitetlenre, a jómódú a szűkölködőre, az egészséges a betegre, barát a barátra, az életre vágyó a teljességre.

– Gyakran emlegeted az önbecsülést.
– Központi kérdés! Az önbecsülés tesz bennünket emberi, lélektani szinten nagyvonalúvá, másokra figyelővé és jószívűvé. Elegendő önbecsülés birtokában nem akarunk rivalizálni, nem kívánjuk legyőzni egymást, nem a tárgyak, a siker és a karrier körül keringünk. Azaz nincs már szükségünk arra, hogy az időnk nagy részét önmagunkkal foglalkozva töltsük. Ha van önbecsülésünk, akkor nem kell állandóan veszekedni, és bebizonyítani, hogy én vagyok az ügyesebb, az okosabb. Vagy rosszabb esetben azt bizonygatni, hogy te bénább, tehetségtelenebb vagy nálam. Ez nagy szabadságot ad!

– Ha most bekopogna egy hajléktalan, hogyan tudnád meggyőzni arról, hogy becsülje önmagát?
– Napi kapcsolatban vagyok hajléktalan emberekkel, tehát nem akarnám meggyőzni – mert az önbecsülés nem meggyőzés, hanem meggyőződés kérdése –, de olyan emberként néznék rá, aki egyenrangú velem és bárki mással. Ha tapasztalja, hogy tisztességgel megbecsülöm, akkor az is eszébe jut(hat), hogy ő igenis értékes.

– Ha nyomorult embert látsz…?
– Próbálok segíteni, hogy abból kapjon, amiből legnagyobb az ínsége. Mondjuk, enni… Bár magam – a kortársaim többségéhez hasonlóan – nem ismerem a drámai szegénységet, legfeljebb a szerény életet.

– 1966-ban születtél, tehát a szüleid már nem kockáztatták az egzisztenciájukat, ha hívő emberré akartak nevelni.
– De nem akartak! Sem engem, sem az ikertestvéremet. Eleven gyerek voltam, ezért a szüleim levittek az atlétikapályára, ahol tizenhat évet töltöttem el. Egy alkalommal ott fociztam a barátaimmal, akik váratlanul befejezték a játékot, mert „programjuk volt”. Mérgelődtem, faggattam őket, végül kibökték, hogy hittanórára mennek. Megkértem, vigyenek magukkal, hiszen tizennyolc éves fiatalemberként nagy kíváncsiság volt bennem Isten iránt. Általuk kerültem közel Kozma Imre atyához és a zugligeti közösségéhez. Aztán huszonegy évesen elsőáldozó lettem, huszonkét esztendősen bérmálkoztam, huszonhárom évesen papnövendék lettem. Rátaláltam a hitemre, határozott iránya lett az életemnek.

– Középiskolás korodban magas, jóképű sportolóként te éppúgy csajozgattál, mint a kortársaid?
– Hogyne! Több hosszabb kapcsolatom volt, és sokat köszönhetek nekik: bebocsátást nyertem a női világba, amit ma is nagyra becsülök.

– És mit gondolsz a cölibátusról?
– Például azt, hogy mi sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint azok a férfiak, akik szerettek volna megházasodni, vagy legalább társsal élni, de nem sikerült nekik!

– De a lehetőségük megvan…
– Mennyivel nagyobb fájdalom, ha van lehetőséged, és ez mégsem válik valóra. Százezrek vannak egyedül, akiknek sokkal nehezebb, mint nekem, aki tudatosan vállaltam ezt az életformát.

– Megviselt a döntés?
– Minden élhető és hordozható lemondás kulcsa az, hogy tudod-e, miért mondasz le valamiről. Ha valaki a lemondásra helyezi a fő hangsúlyt, valószínűleg meg fogja szenvedni a cölibátust, ám ha a hangsúlyt arra teszed, hogy miért-kiért vállalod, akkor más a helyzet, és értékessé-értelmessé válik a nehézség ellenére. Szeretek pap lenni!

– Lehetséges, hogy valaha feloldják a cölibátust?
– Elképzelhetőnek tartom, hiszen a jelenlegi gyakorlat alapja egy egyházi rendelkezés.

– Te a saját tehetséged révén és nem egyházi rendelkezés alapján lettél „a Pálferi”!
– Erről rögtön eszembe jut a világhírű Szvjatoszlav Richter, aki élete fénykorában mindent kotta nélkül játszott, de amikor hetven körül járt, újból maga elé tette a kottát. A tanítványai aggódtak: „Már nem tud fejből játszani?” Mire ő így felelt: „Annak idején magamat akartam kifejezni, de most elég idős lettem ahhoz, hogy többre tartsam azt, hogy a zeneirodalom nagyjait közvetíthetem…” Én még ötven sem vagyok, mégis azt gondolom, hogy nekem is közvetítenem kell. Valakit, valamit… Számomra ez fontos, és nem a „Pálferiség”!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Rost Andrea: Most jönnek az igazi kihívások! Nánási Pál: Sosem kevertem a hivatást és magánéletet! Összeférhetetlenség – járhat az én ovis csoportomba a kislányom? Virginia Woolf – az első modern női író Pál Ferenc katolikus pap: „Sötétségben él, aki csak önmagát látja” Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!