“Meglepett a siker, de egyáltalán nem zavar” – mondja az afgán-amerikai író, aki tíz év alatt csak az első két könyvéből negyvenmillió példányt adott el. Hosseini 1999-ben írt egy rövid novellát, akkor döntötte el, hogy egyszer egy regénynek is nekilát, ám kiadáson és írói karrieren nem gondolkozott – magának jegyezte le a sorokat. “A Papírsárkányokat úgy írtam, hogy minden egyes nap felkeltem hajnali ötkor, majd kilencig gépeltem, és elmentem a kórházba dolgozni. A második könyvem, az Ezeregy tündöklő nap ennél nyugodtabb körülmények közt született. Szabadságot vettem ki, felfüggesztettem az orvosi karrieremet.”
Később már nem tért vissza a gyógyításhoz, a családjában viszont még mindig mindenki őt hívja, ha megfájdul a gyomra; egyesek pedig előszeretettel szólítják doktor úrnak. “Tanácsot még adhatok, de receptet nem. Nincs már engedélyem.”
Az írás mellett saját alapítványát gründolja, illetve az ENSZ Menekültügyi Bizottságának egyik jószolgálati nagykövete. Szerény, csendes, céltudatos ember. Feleségével, Royával egy fiút és egy lányt nevelnek.
Kabul, Párizs, San José
| Kasszasiker A Papírsárkányok még a nyomdáig sem ért el, amikor Hollywood lecsapott rá. A film 2007-ben került moziba, és a költségvetésének majdnem a négyszeresét hozta vissza a kasszáknál. Jelölték Golden Globe- és Oscar-díjra is. |
Khaled Hosseini 1965. március 4-én született Afganisztánban, édesapja diplomataként, édesanyja tanárként dolgozott. Apja munkája miatt a család 1970-ben három évre Iránba költözött, majd ugyanennyi kabuli tartózkodás után 1976-ban Párizsba. “Megtanultam franciául, és a mai napig folyékonyan beszélek – mondja. – Írni viszont aligha tudnék azon a nyelven.”
A francia megbízatás 1980-ban járt le, de az addigra ötgyerekes család az akkor kezdődő és kilenc évig eltartó afgán-szovjet háború miatt nem tért vissza szülőhazájába. “Menedékjogot kértünk az Egyesült Államokban, a kaliforniai San Joséban telepedtünk le. A könyveimben visszaköszön, hogy sok helyen éltem, az újban is ugrálok a kontinensek közt.”
Zéró nyelvtudás
Amikor Hosseini családja megérkezett Amerikába, csak az apja beszélt angolul. “Nehéz időszak következett, az amerikai középiskolai kultúra nekem eleve idegen volt. Hónapokba telt, mire valahogy megértettem magam a diáktársaimmal. Néhány kambodzsai gyerekkel voltam jóban, ők is rémesen beszéltek angolul. Még szerencse, hogy egy kamasz viszonylag könnyedén tanul nyelvet.” Hosseini állítja, azért tartottak össze, mert bevándorlók, menekültek voltak, azóta viszont afgán-amerikainak tartja magát, nem véletlen volt nehéz látnia a 2001-es terrorcselekményeket. “2001. szeptember 11-én pontosan olyan döbbenten néztem végig a New York-i World Trade Center ikertornyainak összeomlását, mint a legtöbb amerikai. Sokkolt. A támadás után alig pár nappal a kormány Afganisztánt és a tálib rezsimet emlegette. Nyilván odafigyeltem, hogy mi a következő lépés, hogy mi történik majd a szülőhazámban, ahova októberben vonult be az amerikai hadsereg. Vegyes, nagyon vegyes érzéseim voltak. Tudtam, hogy nagyon nagy a baj odaát, és meg kell oldani a helyzetet.”
Hosseini szerint Afganisztán nyugalmához egy új, békés közhangulatban felnövő generáció gyermekeire van szükség, “akiknek katonai vezetők helyett például Bill Gates a példaképe.” Ő maga saját alapítványával, a Khaled Hosseini Foundationnel és az ENSZ Menekültügyi Bizottságának jószolgálati nagyköveteként végzett munkájával próbál segíteni az ország helyzetén. “Támogatjuk a szegényeket, iskolaépítésekhez gyűjtünk pénzt. Az utóbbi éveben többször is ellátogattam Kabulba, hogy felmérjem az ottani helyzetet. Meglepő volt, hogy “idegennek” vagy finomabban szólva: külföldinek néznek az emberek.”
Életrajz pró és kontra
Hosseiniről sokan tudni vélik, hogy kötetei szigorúan életrajziak, de ő azt mondja, csak egyes elemeket merít a saját élményeiből, a könyvek nagy része fikció. Gyerekkorában sokszor eregetett sárkányt egy kabuli téren, ezért is lett első könyvének címe Papírsárkányok. “Ha meglátok egy papírsárkányt, azonnal a gyerekkoromra és Afganisztánra asszociálok.” A szerző persze nemcsak régi emlékeit, hanem jelenkori élményeit is feldolgozza műveiben. “Gyerekként Kabul legjobb negyedében laktunk, keveset láttam a helyi nyomorból. De az utóbbi tíz évben többször is ellátogattam a városba, és sokkolóan hatott rám az afgánok élete. Egyesek fedél nélkül, súlyos szegénységeben, skorpiók és kígyók közt laknak, alszanak. 2007-ben, miután hazatértem a szülőhazámból, úgy éreztem, mintha Kalifornia is megváltozott volna: a maga nyugodtságával és biztonságával szinte nevetségesnek tűnt. Akkor született az alapítvány ötlete.”
És a hegyek visszhangozzák?!
A Papírsárkányoknak már írás előtt talált címet Hosseini, a második könyvnek írás közben, az újnak viszont nehezen. “Több ötletem volt, de valahogy egyiket sem szerettem, sőt egyeseket kifejezetten szörnyűnek találtam. Aztán eszembe jutott William Blake egyik verse, a The nurse’s song, melyben a dajka hazahívja a gyerekeket, amikor elsötétül az ég. Ennek az utolsó sora az And all the hills echoed (És a hegyek visszhangozzák). Megtetszett, belém ragadt. A visszhang szerintem jól jellemzi a könyvet, ha azt nézzük, hogy a tetteink egy életen át végigkísérnek minket, bárhol is járunk. Harcolnom kellett a kiadómmal, mert ők valami lényegre törőbbet akartak, de végül megegyeztünk.” Önfejű, mondhatnánk róla, de volt is kitől örökölnie makacs természetét. “Édesapám kőbe vésett elvek szerint élte végig az életét. A legkevésbé kompromisszumképes ember volt, akit valaha ismertem. Nem támogatta, hogy írni kezdtem, léhűtőknek való foglalkozásnak tartotta az írást – pedig imádott olvasni, szerette a szépirodalmat. Később persze büszke lett a sikereimre, a házában a könyveim összes kiadását kiemelt helyre tette. Az elveken túl sajnos a halandóság fogalmát is tőle tanultam meg, amikor 2009-ben meghalt.”
Továbbadja
Habár nem erőlteti rá a gyerekeire, akik szerinte “már igazi amerikai gyerekek”, fiát és lányát nagyon is érdekli, hogy honnan származnak. “Tanulják a fárszi nyelvet, szépen is beszélnek, és most már írni is egész jól tudnak. Kíváncsiak Afganisztánra, de amíg nem biztonságos, nem viszem oda őket – csak mesélek nekik az utaimról, a munkámról, a családunkról.” Hosseini azt mondja, hogy Haris és Farah jóval kíváncsibbak, mint amennyire ő volt tizenévesen. “Próbálok engedékenyebb lenni velük, mint amilyen apám volt velem, és talán könnyebb is a helyzetem, hiszen stabilabb életet biztosíthatok nekik, mint amilyet ő tudott nekünk. Szabad az út előttük, bármihez is akarnak kezdeni, és jó dolog, hogy mindezt a könyveim teszik lehetővé. Végtére is: a hobbim lett a családom megélhetése.”
