Abból, hogy a Ne Vásárolj Semmit akció honlapján az “Aktuális” menüpont alatt ez olvasható: “Ne Vásárolj Semmit Nap: 2012. november 30.”, akár arra is következtethetnénk, hogy a globális fogyasztásellenes gondolat szánalmas érdektelenségbe fulladt Magyarországon. Elhatároztuk, hogy nem hagyjuk hamvába halni a dolgot: a Nők Lapja Café ébren tartja a lelkesedést azzal, hogy igenis nem vásárol semmit, legalább egy napig.
Nem tenni valamit, ez elsőre nem hangzik úgy, mint ami óriási erőfeszítést kíván: nem csinálásban jók vagyunk – gondoltuk. Hamar kiderül azonban, hogy ez nem is olyan egyszerű, és még legfelkészültebb elvtársaink is váratlan akadályokba ütköztek. Íme, előrehozott nehéz napunk krónikája: 24 óra, amikor a pénz valóban nem boldogított.
Ági, a sóher anyuka
Reggel nekem kellett kísérnem a nagyobbik lányom osztályát úszásra. Az uszodába viszont kísérőjegyet kell váltani. Már majdnem elővettem a pénztárcámat, amikor eszembe jutott, hogy a kísértések elkerülésére direkt otthon hagytam. Nem volt mit tenni, röviden vázoltam a helyzetet a másik kísérőnek, és zavart nevetgélések közepette kértem, hogy fizessen helyettem. Furán nézett, hm, tipikus fogyasztói bűntudat. Úszás után a tanárok karácsonyi ajándékát kellett volna összedobni, szerda volt a határidő. Én ezt a csütörtöki napra passzoltam, és közben azon gondolkodtam, vajon elmeháborodottnak gondol-e a többi szülő, vagy csak egyszerűen sóhernek.
Délutánig minden viszonylag simán is ment: nem jutott eszembe, hogy nem költhetek. Amikor viszont össze kellett szedni a gyereket az iskolában, a húgát meg az óvodában, rögtön kezdődött: „Mama, veszünk kakaós csigát?”, „Mama, szomjas vagyok!”… Valószínűleg komoly pedagógiai ziccert hagytam ki, amikor nem mentem bele a túlsúllyal küzdő fogyasztói társadalmak és a bébifókák zord élete közti összefüggés taglalásába, így annyiban maradtunk, hogy mama feledékeny volt, és otthon hagyta a pénztárcáját. És akkor eszembe jutott, hogy a gyerekeket délután fodrászhoz viszem. Felhívtam anyámat, és megkértem, jöjjön el velünk, és fizessen. Az már csak az egyéni problémám, hogy pont erre a napra terveztem, hogy veszek magamnak télikabátot. Mindegy, annyira még nincs hideg – mormoltam kicsit lila szájszéllel. És újból elhatároztam, hogy a téli gumi cseréjét sem hagyom majd az utolsó pillanatra, ki tudja.
Daniella, a találékony
Nagyjából két éve szoktam le a felesleges költésről, és kezdtem el megtanulni, hogyan is kell spórolni. Az ember pedig úgy tud a legegyszerűbben spórolni, hogy nem vásárol… Tök egyszerű, igazából csak egy szokásos napot kellett lenyomnom. Az elején legalábbis azt hittem. Aztán elkezdődött a nap… Elaludtam, volt már ilyen máskor is, nem nagy cucc, ilyenkor felkapom a ruhámat és indulok is, reggelit útközben szoktam venni, vagy leszaladok a büfébe, ahol méregdrágán ugyan, de szerzek harapnivalót. Most viszont neki kellett állnom szendvicset csinálni, húsz perc késés lett a vége. De legalább nem vettem semmit.
Szerencsére közben eszembe jutott, hogy ebédem sincs, úgyhogy randomra kivettem valami pirospaprikás dolgot a mélyhűtőből. Reméltem, hogy székelykáposzta, mert ahhoz nem kell köret. Nem az volt… Az irodába érve kávézni szerettem volna, a konyhában elromlott a gép. Ez most komoly? Töltsek még húsz percet azzal, hogy megszervezek magamnak egy pohár kávét? Igen, ez ilyen játék. Ha nem vásárolsz, akkor találékonynak kell lenned.
A repiosztályon könyörögtünk magunknak kávét, és nagyon úgy tűnt, hogy már csak az ebédet kell megoldani. Miután kiderült, hogy paprikás csirkét vettem ki a hűtőből, köretet kellett szereznem. Más ötletem nem volt, így arra meghívattam magam, „a kényszer nagy úr” alapon. Aztán rájöttem, hogy a cserélgetés nem is olyan rossz, csokit banánra és narancsot kólára cseréltem, amitől végtelenül elégedett lettem. A nap többi részét pedig tökéletesen kibírtam vásárlás nélkül.
Nóra, a tudatos
Régebben képtelen lettem volna tartani egy nap szünetet a költekezésben, most viszont szinte fel sem tűnt, hogy nem vehetek semmi. Szerintem ez azt jelenti, hogy végre felnőttem, vagy legalább azt, hogy egy nappal előre képes vagyok megszervezni az életemet. Régebben biztos aznap derült volna ki, hogy éppen ma kell fizetnem a heti ebédemért, kifogyott a cigim, nincs otthon tej, nincs buszbérletem, és jegyet is kellene venni. Most tökéletesen megvagyok anélkül, hogy bármit vennem kellene. Már csak azt nem értem, hová tűnik az a sok pénz a pénztárcámból.
Viki, a szorongó
Van egy régi játék, amelyben megkérjük egyik barátunkat, hogy egy percig ne gondoljon a jegesmedvére – és ő egy percig semmi másra nem fog gondolni, csak a jegesmedvére. Valahogyan én is így voltam egy napig a pénzzel: amúgy nem gondoltam volna rá, így viszont állandóan bekúszott az agyamba: nem költeni, nem költeni!
Játéknak persze nem rossz, kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor az ember egy napra kipróbál egy másik szakmát vagy egy másik életet: így is lehetne. Aztán úgyis visszatér a megszokott rutinjához… Teli hűtővel tulajdonképp nem nehéz egy napot vásárlásmentesen átvészelni, pláne, hogy előző nap még tisztítószert is vettem. De mi lesz, ha hirtelen kifogy valami? Csinos kis szorongást hívott elő bennem, pedig nem tartom magam vásárlásfüggőnek, bár, gondolom, a legtöbb szenvedélybeteg ezt mondja.
Amúgy már előző nap kitaláltam, kitől kérek enni, ha nagyon éhes leszek. Erre nem sok esély volt, hiszen kora reggeltől folyamatosan ettem, nehogy hiányérzetem támadjon: azt hiszem, én tulajdonképp már ezen a ponton dupla olyan rosszat tettem az ügynek, mintha semmit se csinálok.
Furcsa volt meglátni, mennyire reflexszerűen működik bennem, hogy ami kell, megveszem. Eszembe sem jut, hogy amit venni akarok, azt valamivel helyettesítsem, kölcsönkérjem vagy elkérjem, és bár átgondolom, hogy egyáltalán szükségünk van-e rá, ritkán mondom azt, hogy nem.
Ami viszont kifejezetten gondot okozott: jelentkeznem kellett volna egy furoshiki tanfolyamra, és attól féltem, hamar megtelik a csoport. Nem mintha nem lehetne anélkül élni, hogy tudjak ajándékot japán módra kendőbe csomagolni, de mégis… a kártyám megoldotta volna két perc alatt. Így izgulhattam egész nap.
Nem csak árucikkeket lehet pénzért venni, hanem élményeket is, és nem mindenkivel lehet barterezni. A pénz ilyenkor leegyszerűsíti a kapcsolatot. Nem is a pénzzel van a baj, hanem legfeljebb azzal, amit, és ahogyan teszünk vele.
Ahhoz viszont a többieket látva kedvet kaptam, hogy ételt csereberéljek, van benne valami nagyon ősi, otthonos, bensőséges. Ehhez persze az is kell, hogy rendesen megtanuljak főzni, mert amiket most kreálok, azok inkább olyanok, mint az ovisok rajzai: nem tudni, mi az, de szeretettel készült.
Judit, a BKK hőse
Vagy nem voltam jó diák, vagy nagyon is az, merthogy a Nem Vásárolunk Semmit Napra nem készültem fel rendesen (a felkészülés tulajdonképp csalás, nem?). Pontosabban: csak az ebédemről gondoskodtam előző nap, minden más elmaradt. Például nem tankoltam előző nap, a benzintank persze üres volt, vásárolni ugye nem lehet, nem volt más választás: fejest ugrottam a budapesti tömegközlekedésbe: a nap folyamán tizenegy átszállással szeltem át kilenc kerületet, és tettem meg a munkahely-ovi-karate-otthon távot. A kálvária csak eztán következett: vacsorát varázsolni úgy, hogy nem voltam bevásárolni. Ilyen helyzetben eszik az ember zsíros kenyeret hagymával, a gyerek meg tejberizst fahéjjal hintve… Ezektől az apró kellemetlenségektől eltekintve, nem okoz gondot, ha nem költekezhetek, nem vagyok egy tipikus beszerző típus, tényleg csak akkor vásárolok, ha nagyon nem lehet megkerülni a dolgot, és amit csak lehet, online intézek.
Eszter, a potyázó
Öntelt mosollyal az arcomon vásároltam be előző nap, mint aki világvégére készül: engem aztán baj nem érhet – simán kibírok egy napot vásárlás nélkül. Kajám van, éhezni nem fogok, de… elfelejtettem valamit: otthon nincs édesség – a pálmacukron kívül semmi, de semmi olyan, amiből bármi olyasmit össze tudnék ütni, aminek édes íze van. Pedig csak le kéne ugranom a ház alatti egészséges édesség cukrászdába, és meg lenne oldva. De hát nem lehet, megígértem. Délelőtt csak egyszer nyitottam ki a hűtőt, hátha kifelejtettem egy sarkát, ahol lapul valami finomság, délután pedig kénytelen voltam beérni egy fonnyadt almával.
Aztán jött a következő tragédia: elfogyott a vécépapír – a legrosszabb forgatókönyv. Gondoltam, van az a helyzet, amikor egyszerűen csalni kell, és ez az. Aztán inkább felkutattam az összes táskám összes zsebét papírzsepi után kutatva. Találtam pár kószát, pipa.
„A moziii! – hasított belém, mert totálisan elfelejtettem, hogy este elmegyünk, megnézünk egy filmet. Vagyis… „Most tényleg mondjam azt, hogy nem megyek, mert ma Ne Vásárolj Semmit Napot tartunk?! Persze bemondtam, mire a többiek kiröhögtek: ha akarod, majd mi megvesszük a jegyet, neked csak be kell jönnöd… Mondjuk jó trükk arra, hogy meghívasd magad.”
Réka, az őszinte
| 2013. november 29. Ne Vásárolj Semmit Napot először 2011-ben tartottak Magyarországon, másutt tíz éve szokás. Idén több mint hatvan országban több százezer ember böjtöl önként. Miért?
|
A kislányom éppen itthon van velem, ehhez mértem munkával fűszerezett, elképesztően sűrű napom volt. Reggel örömmel konstatáltam, hogy minden rendben, neki tudok mit adni ebédre. Kicsit később leesett, hogy persze magamnak nem találtam ki semmit, úgyhogy életmenő volt a mélyhűtőből előkerült előre lesütött sütőtök. Régen voltam ennyire hálás egy ilyen kis fagyos dobozkáért.
Ezután muszáj volt improvizálnom. Épp Ökoanyus videókat akarunk felvenni, ám a pakolásnál rájöttem, hogy kevés otthon a fokhagyma. Videoszerkesztő kollégámnak azonnal írtam egy sms-t: ne kérdezz semmit, de hozz két fej fokhagymát! Rendes ember, nem kérdezett, hozott.
Délután igazi necces helyzet adódott: a kislányomnak eltört a kedvenc csatja, és tudtam, hogy ma pont arra fogunk menni, ahol azt vettem korábban. Kiszaladt a számon, hogy ma tudjuk pótolni a veszteséget. Akinek volt vagy van, az tudja: egy háromévessel nem lehet viccelni. Másrészt elég ritkán járunk arra, tehát duplán sikerült megszívatnom magam. Mikor a sarokra értünk, a kislányom naná, hogy észrevette, hogy most kellene bemennünk a boltba.
Nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, nemcsak nem veszek semmit, de még őszintén is teszem: megpróbálom elmagyarázni neki az okot. Szó nélkül elfogadta, nekem pedig igen tanulságos, frissítő és szórakoztató volt egy ekkora törpével a globális felmelegedésről, a Föld tartalékairól és a pazarlásról beszélgetni.
Zita, a hálás
Nem tudom, hogy legalább egy kósza levelet megmentettünk-e az esőerdőkből, de ha másra nem, arra biztosan jó volt a nap, hogy rájöttem: milyen jó férjem van, és milyen jó munkatársaim. (Gondolom, más lett volna a konklúzió, ha még két napig folytatni kellett volna az akciót.) Férj: amikor este kilenc körül hazafelé autózva közöltem vele, hogy nincs mese, főznünk kell holnapra, mert a menza kizárva, csak annyit kért, hogy hadd ne kezdjen bele este, inkább felkel hatkor. Felkelt hatkor, és egyből három adag kaját főzött, mondván: hátha valaki elfelejt hozni a kollégák közül (oké, két hónapos a házasság).
Ebédkor odabent ment a nagy cserebere, és drágák voltak a többiek, mindenki megosztott mindenkivel mindent. Hirtelen kinccsé változott az utolsó kósza teafilter, kávékapszula, csokoládé, rágógumi is a fiókban – akinek kicsit többje volt, majdnem akkora király lehetett, mint egy börtöntrafikos. Meló után a bútorüzlet jött volna, de anyósom karácsonyi ajándékának megszerzését el kellett napolnunk – kibírtuk.
Ezzel együtt meglepő volt megtapasztalni, hogy a pénzt valóban nem lehet megenni (ahogy a régi mondás tartja), szóval ha egyszer valóban elfogyasztjuk a Föld tartalékait, akkor bajban leszünk. Persze ehhez elég az is, hogy mondjuk kissé lecsússzunk: nem jó érzés ennyire függni a pénztől. Másfelől jó volt ismét rájönni, hogy amúgy, ha nem játszunk extrém környezet- és társadalomtudatosdit, akkor azért van ezünk-azunk – lehet minek örülni. Hogy csak úgy beugrani a kávézóba és elhozni egy több száz forintos pohár forró italt – tulajdonképp gazdagság. Megváltja egy nappal bárki a világot? Nyilván nem. De azért jó tudni, hogy a pénzen kívül másunk is van.
