Igazi “nagyintézmény” a Budapest XXII. kerületében működő Reménysugár Habilitációs Intézet. Portásfülkén és sorompón át jutunk el az emeletes épületig. Bent, ha nem lenne kalauzunk, könnyen eltévednénk a folyosók labirintusában. Az a fajta “kórházszag-szerűség” uralkodik, amihez csak hozzászokni lehet. Végigmegyünk az egyik lakószárnyon: ahogy itt mondják, “fent járók” és “fekvők” is laknak a házban – sokan tolókocsiban közlekednek, mások segítség nélkül nem tudnak felkelni, mozogni. Súlyos és halmozottan súlyos értelmi fogyatékosok otthona ez – sokaknak gyerekkoruk óta. Köztük van Józsi és Csilla, barátok, és talán többek is annál. Külön szobában laknak, de átjárhatnak egymáshoz, és kirándulásokon, programokon mindig egymás közelében vannak.
– Igen-igen, az biztos is! – helyesel Csilla, amikor erről faggatom. – Egy osztályon voltunk régen, már akkor is jóban voltunk – bólogat Józsi. – Szeretek Csillával beszélgetni, kedves velem, más, mint a többi. – Jól elvagyunk – helyesel Csilla –, el tudunk beszélgetni mindenről, szeretem a Józsit, na. Csak néha az agyamra megy, ha sokat beszél – nevet. Amikor arról kérdezem, el tudná-e képzelni, hogy egy szobában lakjanak, mint az élettársak, Csilla azt mondja, jó lenne. De azért egy megerősítésért párjára néz: szerinted, Józsi?
Az intézmény “sosem helyezte előtérbe” korábban, hogy a lakók “megéljék a nemiségüket” – fogalmaz Gyene Piroska igazgató. Gyerekként közös hálóteremben aludtak, később, mikor kamaszodtak, voltak ebből problémák. “Akkoriban bevett szokás volt, hogy a fiúk brómot kaptak a nemi késztetéseik csillapítására” – meséli a szakember.
Néhány éve zajlott egy teljes átalakítás: a nagy termekből kis szobák lettek, a fiúkat és lányokat külön helyezték el. “Csak három éve kezdtük újra koedukálttá tenni a lakóegységeket, bár a hozzátartozók és a dolgozók közül is többen tiltakoztak, féltek a változástól. A lakóknak viszont tetszett a dolog.”
Az itt lakóknak, állapotuk miatt, tényleges nemi kapcsolatuk nincs, de késztetéseik természetesen vannak. “Nincs nemi identitás, nemi öntudat, csak autoszexualitás” – magyarázza Gyene Piroska és hozzáteszi: “közös szobában alvást nem is engednének a hozzátartozók”. Pedig azt mondja, ők nyitottságra törekszenek. “Régen teljesen bebugyolálták, bepelenkázták őket, nem engedték, hogy magukhoz érjenek. Én azt mondom, igenis, takarják ki őket, hadd tanulják meg a saját szerveiket, hisz mindannyian így kezdtünk ismerkedni a testünkkel. Múltkor előfordult, hogy egyikük megkérdezte: piszkálhatom a puncimat? Mondtuk: igen, este, a takaró alatt, amikor senki nem látja: ezt is meg kell tanulniuk. Külföldön van, ahol működik olyan szervezet, amelynek tagjai járják az intézményeket, és megtanítják a bent lakókat önkielégítést végezni. Hiszen a szervezetük működik, jön a feszültség, de nem tudják, hogyan kell levezetni.”
“Már vége annak az időnek, amikor az ápoltat bábuként kezelték, akit öltöztetni kell, etetni, fektetni, aztán hallgasson” – mondja Piroska, aki szerint a gondozók és hozzátartozók sokszor még ma is “kiskirályok”. “Ha egy gondozó csak feleannyira úgy viszonyul a lakókhoz, mint a saját gyerekéhez, az már jónak számít” – teszi hozzá.
“Mindegy, hogy kismacskát vagy gyermeket adunk neki”
“Nem kell erre szabály, életszerűen kell ezeket a dolgokat megoldani” – vallja Turcsik László, aki tizenkilenc éve vezeti a szakolyi Ápoló-Gondozó Otthont. Bár az egyházi fenntartású intézményben korábban nem voltak koedukált szobák, “intelligensek voltak a gondozók”. “Ha valaki szólt, hogy kicsit kettesben lenne a barátjával, barátnőjével, senki nem bántotta őket” – magyarázza az igazgató (akinek regnálása óta már léteznek “páros szobák”), majd hozzáteszi: “Nálunk teljesen természetesek a párkapcsolatok. Mindenki azzal lakik, akivel akar. Van, aki elég nagy teljesítménnyel szexel, van, ahol plátói a viszony. Nálunk nincs tiltás, ha nem irritálja a cselekmény a többieket.” Az igazgató azt mondja, az elfojtott nemi vágy frusztrálttá, agresszívvá teheti különösen a férfiakat, ezért ő nem híve semmiféle korlátozásnak: “hagyni kell az embereket”. Az intim szoba mint megoldás, nem igazán szimpatikus neki, bár mint mondja, “jobb megoldás, mint a bokor”.
Turcsik László szerint aki igényli, azzal megbeszélik a védekezési lehetőségeket, ami – mint mondja – fontos is, hiszen “egy középsúlyosnak nem lenne kívánatos a gyerekvállalás”. “Ilyenkor nagy eséllyel fogyatékos fog születni, a vélelmezett apát gyerektartásra kötelezik, az anya két napig babázik, de már a szoptatás, a vele járó kötelezettségek nem mennek. Mindegy, hogy kismacskát vagy gyermeket adunk neki, nem lesz képes felnevelni.”
Ennek ellenére abortusz ritkán fordult elő az elmúlt két évtizedben: “jobb a százalék nálunk, mint az épeknél” – mondja Turcsik úr büszkén. “Mindent meg lehet beszélni, hiszen mi nem uralkodunk, hanem szolgálunk, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen dönteni kell, olyankor enyém a felelősség. Szülés? Nem mondom, hogy nem lehet ilyen, de nem biztos, hogy ilyen körülmények között ez helyes: intézményben, fogyatékosok között nevelni egy gyereket…”
Így aztán az itt született gyerekek ma többnyire nevelőszülőnél élnek. Az igazgató felidéz egy esetet, amikor szülője meg akarta tartani a gyermekét. “Azt mondtam neki, keress egy helyet, mert a gyámhatóság úgyis elveszi a babát, a kórházból sem engedi ki veled! Így is lett, egy református lelkész házaspár befogadta őket, és ott példamutatóan nevelte a gyermekét; ilyen is van” – emlékszik, majd bemutatja Borbálát, egy harmincas lakójukat, aki azt mondja: “a fogyatékos ember is csak olyan, mint bárki más. El kell fogadni.” És még hozzáteszi: “nagyon rendes velünk az igazgató úr, nagyon sokat megtesz a gyerekekért”.
Diktafon az intim szobában
Nagy a jövés-menés a csömöri Egyenlő Esélyekért Alapítvány gondozóházában. Hatalmas, üvegezett épületben vagyunk: középen a közösségi tér, körben nyílnak a szobák – mindenkinek saját, külön fürdőszobával. Most épp kirakodóvásárt tartanak: az aulában lehet venni mindenfélét a nápolyitól a köntösig. Lábunk körül cicák sétálnak – ők is lakók, csak másképpen. “Mindenki úgy éljen itt, ahogy az emberek a társadalomban” – vallja Szekeres Tiborné, a ma már száztizenegy gondozottat ellátó intézmény létrehozója, aki ezért ragaszkodott a külön lakrészekhez. Azt meséli, hogy a kezdetekkor sokan nem válaszoltak, ha kopogtattak az ajtajukon: nem ismerték ezt a jelzést vagy életükben először dönthettek úgy, hogy nem engednek be valakit. Főleg azok nem tudtak mit kezdeni az önállósággal, akik állami gondozásból kerültek ide.
| Orosz Andrea gyógypedagógus, a Kézenfogva Alapítvány szakmai vezetője: “Én nem erőltetnék valamiféle átfogó szabályozást sem a fogamzásgátlásra, sem a nemi élet körülményeire vagy épp a terhességek kezelésére, hiszen minden eset más – mondja. – Az viszont fontos lenne, hogy az intézményeknek legyen saját állásfoglalásuk arról, hogy kik és hogyan hoznak döntést ilyen kérdésekben, milyen értékek, elvek alapján, illetve az eseményeket rögzíteni kellene. Téves az az eljárás, amikor totális biztonságra törekszenek például úgy, hogy a pubertáskortól kezdve minden nő fogamzásgátló tablettát szed, ha kell, ha nem. Ehelyett bizalmi kapcsolatot kellene kialakítani – ahogyan sok helyen ez nagyon jól működik. De megértem azt is, hogy egy nagy létszámú intézményben nehéz az ilyesmit egyedileg intézni: túl nagy a kockázat, de ettől még a tájékoztatáshoz való jogot mindig garantálni kellene. Ami egy esetleges terhességet illet: nálunk haladóbb szellemű országokban ilyen fontos kérdésben sosem dönthet egyetlen személy, egyetlen gondnok. Ha egy ember határoz, ő nagy eséllyel a legkönnyebb utat fogja választani. Jöhet támogatott döntéshozatal, de ez már évek óta működhetne, másrészt akkor se fog működni, ha előírják, hiszen a szereplők ugyanazok maradnak.” |
Párkapcsolatok témájában itt olyannyira nem szemérmesek, hogy még “villámrandinak” nevezett programjuk is van, ilyenkor más intézmények lakóival hoznak össze találkozót. Pedig aggódás itt is volt. “Háromféle szülő van – szögezi le Erzsébet. – Az egyik szerint semmilyen kapcsolata ne legyen sérültnek, a másik szerint legyen, csak ne az ő gyerekének, a harmadik belátja, hogy ez fontos lenne ahhoz, hogy az illető teljes életet éljen, mindazzal a nehézséggel, ami ezzel jár.”
Maguk a szakmabeliek is sokféleképpen gondolkodnak, vagy gondolkodtak még nemrégiben. “Sok évvel ezelőtt egy szakmai konferencián egy módszertani intézet igazgatója bemutatott egy hangfelvételt, amit egy intim szobában készített – meséli Szekeres Tiborné. – Azt akarta vele demonstrálni, “ezek milyen debilek, kár ezeknek bármi ilyesmi”. Senki nem szólt ellene semmit, és nekem ez volt a legfelháborítóbb.
Egyszer pedig egy orvoscsoport jött hozzánk külföldről, és az egyik vendég megkérdezte, milyen gyógyszert adunk “erre a problémára”. Mondtuk, hogy semmilyet. Sokkal több gyógyszert kellene adnunk, ha nem lenne lehetőség nemi életre. De mások is csodálkoztak ezen a szemléleten. Egy intézménylátogatásomon fordult elő, hogy az ottani gondozottak, mikor kivitték a kukát, kint önkielégítést végeztek. Mindenki felháborodott. De akkor hol lehet nekik? – kérdeztem. Döbbenten néztek rám: hát azt nem lehet. De miért? Ez is hozzátartozik az élethez.”
Erzsébet azt mondja, sok lakójuk még biológiát sem tanult korábban, ezért sokat beszélgettek erről személyesen is, közösen is, esetenként szexuálpszichológus segítségével. “Típusvédekezés” nincsen: nőgyógyászhoz viszik a lányokat, nőket, ha szükséges, és rájuk szabott módszert választanak.
“Igenis náluk marad a baba”
Ha kialakul egy párkapcsolat, itt van mód az összeköltözésre. A babavállalás viszont már közös döntés a dolgozókkal, mert mint mondják, ők ilyenkor húszévnyi felelősséget vállalnak fel. Az új család különköltözhet másik épületbe, önálló lakrészbe, ahol gondozónő mellettük élve állandóan segíti a gyermek ellátását. “Semmitől nem zárkózunk el, ha a baba nincs extrém módon veszélyeztetve akár genetikailag, akár a szülők személyisége miatt.” A határ egyértelmű: támogatják a szülést, ha a kockázat nem nagyobb, mint az épek terhességénél – eddig egy esetben mondtak nemet. Egyszer előfordult, hogy maga az anya kérte a terhesség megszakítását, mert nem bízott a partnerében. “Ilyenkor ebben a döntésben segítjük őt” – mondja Erzsébet, majd hozzáteszi: a gyerekek felnevelése már könnyű ahhoz képest, amilyen harcokat a gyámhatósággal kell megvívnia.
|
A cikksorozat korábbi részeit itt találjátok: |
“Itt nem hivatalokról van szó, hanem személyekről. Előfordult, hogy más településről csak azért jött át hozzánk valaki, hogy megtarthassa a babáját. Máskülönben, ha mindkét szülő gondnokság alatt van, szinte kizárt, hogy ki tudják harcolni. Alapból azt mondják nekik, hogy alkalmatlanok a nevelésére, sokkal jobb lesz a gyereknek másoknál. Nekem is össze kell szednem minden erőm hozzá, hogy keresztülvigyem: igenis náluk marad a baba, ha ők ezt akarják, és úgy látjuk, hogy a segítségünkkel boldogulnak. De ehhez kell ez a háttér.”
Az eredmény igazolja az alapítvány elképzeléseit. Több házasságkötést ünnepeltek már “a házban”, és huszonegy várandósságot kísértek végig. Az első, itt született gyermek huszonhárom éves lesz, a legkisebb nyolc hónapos. Ők is, a többiek is egészségesen jöttek a világra.
“Nem könnyű persze megtanítani, főleg egy állami gondozottnak, aki mindig utolsó volt a sorban, hogy első a gyereke, és csak utána jön ő – mondja Erzsébet. – Mindig azt hittem, addig nehéz, amíg a gyerek maga ki nem tudja venni a hűtőből az ennivalót, de nem, a kamaszkor a legküzdelmesebb. Van család, amely már az intézményen kívül lakik két gyerekkel, de még mindig mi osztjuk be a pénzüket – mégis úgy érezzük, hogy megéri. Megértem, hogy ódzkodnak ettől a szemlélettől olyan intézményekben, ahol rosszabbak a tárgyi feltételek, több ágyas szobák vannak. De hát ezeket a körülményeket mi formáltuk: más is teremthet ilyeneket. Nyilván nehezebb a munkatársaknak is, de hát azért vagyunk, hogy segítsünk.”
