Rács, tejüveg, teljes inkognitó. Egyszerű kézzel írt papírlap tudatja: ma bizony „csak csajok” léphetnek a „szentélybe”, a valójában 30-35 négyzetméteres, mégis az egyetlen kapaszkodót jelentő helyiségbe. Az aprócska, puritán terem valami egészen bensőséges hangulatot áraszt. Kabátok, pulcsik, ruhák szépen kikészítve, a falon óriás barna papírlapokon a „házirend”… Az elborzasztó, távoli történetek, sorsok egyszeriben közelivé válnak. Hogy teljesen természetesen ad az ember divattanácsot a tíz éve heroinfüggő Kátyának, aki még most is csak tizenkilenc éves. Kézfeje sebesre szúrva, körmei tövig rágva… Igen. Mert ez a hely olyan. Hogy az ember azt akarja: érezze itt mindenki, aki tiszta tűért, óvszerért, pár falatért, de leginkább csak emberi szóért bejön, hogy ő nő. Nem lepukkadt drogos, futtatott utcalány, nincstelen, gyermekétől megfosztott anya.
Hétfő, 4 óra. Jöhetnek, de csak csajok!
Négykor „élesedik a csengő”. Sorra zörgetnek a kulcsra zárt ajtón. Célegyenesen sietnek a „pulthoz”, számolják le gépiesen a használt tűket. Érezhetően fontosnak érzik a szabályokat: szigorúan tíz tűért tizenöt új jár. Nincs stikli: tudják, bizalmat kaptak, adnak, és ezt becsülik is…
„Tehetem papírzacskóba?” – kérdezi Viki, a program egyik önkéntese, és veszi elő a mutatós kis tasakokat, teszi bele a szúrás kellékeit és egyéb, védelmet adó eszközöket. Mindegyiket megmutatja, megbeszéli a látogatókkal. Négy órakor már harminchatan kaptak a csomagokból, a többségük tizenöt perc után siet is tovább. Mert nekik folyton menniük kell. Kátya a fogadónap közepén, négy óra tájban robban be. Szőke haja hatalmas varkocsban a feje tetején, szűk kis nadrág, vékonyka tornacipő, kapucnis pulcsi… tipikus tinédzsernek nézhetnénk. Izeg-mozog, nehezen koncentrál, de vállalja, hogy leül kicsit mellém. Orra csupa seb, tüdőgyulladása van, azt mondja. Kesztyűt akar. Kezét folyton dugdossa, rettentően szégyenli. A szétrágott ujjbegyek mellett az egész csupa-csupa seb, duzzadt a sok kemikáliától. Szúrásnyomok.
Kátya, akinek végképp csak a „cucc” maradt
„Tízévesen szúrtam először. Heroint – mondja a lány. Mintha csak arról beszélne, mikor kapta az első biciklijét. – A bátyámtól láttam. Nem ő kínált. Én kértem, akartam. Azóta minden nap lövöm magam. Most a kristály megy” – meséli Kátya. Ritkán néz rám, beszélni sem igen akar, kerül minden gesztust, ami közel engedne magához. A bejelentést nehezen emésztem, próbálom értelmezni, jól értelmezni, de keveset enged. „Meghalt. Hét hónapja. Aranylövés végzett vele. Nem akarok róla beszélni” – zár rövidre minden firtató kérdést a lány. Anyukája boltosként, apukája hentesként dolgozott, Kátya szerint tisztességgel, és soha semmilyen szert nem használtak. De már nem élnek. A lány a fiúkban is csalódott. Lányokkal dobják össze cuccra is a pénzt, s azóta jár ide is, mióta van „csajos” nap. Nem is akar fiúkat látni. Eddig elvonóval egyszer próbálkozott, azt mondja, nem megy neki. Ő drogos, és kész. Eddig már kétszer élesztették újra. Gyereket azért szeretne. Majd egyszer. Akkor majd leáll a cuccal, azt mondja, miközben szégyenlősen kér elnézést, hogy szinte harapófogóval jönnek csak a szavak. „Most lőttem be magam. Ilyenkor nem tudok koncentrálni. Ne haragudj! Nem veled van a baj…” – néz bocsánatkérően, és alig várja, hogy mehessen. Mindegy, csak ki, valamerre.
„Én most csak franciázok, beteg vagyok”
Erika sokkal nyugodtabb. A bőre sárgás, átüt rajta a sok szer. Még csak harmincöt éves, de teste sokat látott már.
„Én soha nem csináltam korábban ilyet. Vidéken laktunk Hajnallal, fóliában dolgoztam meg a gyártósoron, aztán jönnünk kellett. Az ital, a sok agresszió, verés… menekültünk a lányommal. Kilencen vagyunk testvérek, a nővérem lakott Pesten, hozzá jöttünk. Aztán kevesellte a pénzt, amit hazaadtam” – húzza el a száját az asszony. Miközben a tallérból, perecből, extrudált kukoricából egy pohárba készített elegyet rágcsálja, az apró mozaikokból lassan összeáll a kép. Hogy a testvére a várandós lánnyal tette az utcára „szeretett” húgát. Hogy nem véletlenül kezdte az utcán keresni a kenyérre valót, s a drogba is szinte azonnal belecsúszott. „Használja ő is, de még hogy. Ahogy itt a környéken mindenki. Ezt láttuk, látjuk” – mutat Erika tizenkilenc éves lányára.
Hajnal a gép előtt kuporog, a Facebookot vizslatja. „Ugye milyen szép?” – mutatja kifejezéstelen tekintettel a képernyőn lévő kisbaba fényképét. Ő az egyik gyereke. Nevelőszülőknél van mindkettő. „Hazahozzuk őket. Csak legyen hova! Most helyet bérelünk, napi kétezer forintért. A kristály napi ezer forint, az nekem elég. Hajnalé is ennyi, azt ő szerzi be. Nagyon utálom, de inkább együtt használjuk, mert akkor látom, mit szúr magába. Egyszer elment, és olyat adtak be neki, hogy majdnem meghalt” – mondja a nő, látva a megdöbbent tekintetem. De már a szörnyülködés is nevetséges, amikor arról beszél, hogy innen mennek az utcára. Ő most csak “franciázik”, beteg ugyanis, nem akar másoknak bajt, a lány csinálhat mindent. Naponta két-három kliensük van, menetenként két-háromezer a tarifa. Már nem is félnek. Van, hogy otthagyják őket, mondjuk a csepeli erdőszélen, vagy kapnak pár pofont, rúgást, meg a pénzüket nem adják. De ezzel jár, ha maguk vannak. „Lesz majd rendes munka is, és befejezzük a drogozást. Tudom. De most csak itt kapunk segítséget. Ha Virágék nem lennének, nem tudom, hogy tudnánk túlélni” – nézi tovább unokája képeit Erika, de lassan indul a munka. Helyüket pedig újabb és újabb kliensek veszik át. Az ajtón mindig zörget valaki. Ki csak átrohan, „leadja és felveszi” a használt, illetve steril eszközöket, ki a kitett adományruhákból válogat kicsit, a ruhák láttán „nővé válik” egy-egy pillanatra. Illegeti magát picit az új szerzeményben. Mások csak úgy vannak. Megnyugszanak kis időre.
| Az utcán élnek, mégis láthatatlanok… „Volt, hogy a strici hozta be a terhes futtatottját, hogy mi lehet: két napja leállt a droggal és keményedik a hasa. Hiába mondtam, orvos kell neki, arról szó sem lehetett. Így szép lassan kitanultam az alapokat, hogy a legtöbb kérdésükre választ tudjak adni. De főleg a bizalmukat tanultam meg megszerezni” – mondja Kováts Virág, szociális munkás és devianciaszociológus, ahogy ő nevezi magát. Tizenhárom éve foglalkozik drogosokkal, de mindig is a perifériára szorultak érdekelték, hogy nekik segíteni tudjon. „Március 8-án lesz 4 éve, hogy a »Csere csak csajoknak« programot indítottuk, s így bukott ki lassan-lassan, mekkora is a baj. Fogalmunk sem volt korábban arról, milyen mértékű a szerhasználat, s hogy különösen a nők ebben mennyire magukra vannak hagyva. Nincs rendszer, hely, ahová fordulhatnának, a férfiakkal nem beszélhetnek ilyen dolgokról, itt az nem szokás. Amikor indultunk, sokukat el kellett kérni az »uruktól«, akik nagyon is kétkedve fogadták a zárt ajtókat: vajon mi történhet itt az asszonyukkal, mi ez a titkos szerveződés?” – meséli Virág, akit magát is sokszor, sokan „tesztelték”. Ma már bíznak benne. Rábízzák legféltettebb titkaikat is. „Ha jogi, orvosi segítség kell, ha változtatni akarnának, vagy csak a legnagyobb biztonságot akarják, csak bejönnek, és segítünk. Legalább ennyit, ha már az életüket lecserélni nem tudjuk” – hadar folyamatosan a programfőnök, ugyanis folyton akad valami teendő, intézni való. |
Két fiú édesanyja
Rozi az egyik legbarátságosabb a helyen, mindenkit barátként üdvözöl, és kíváncsi minden mozzanatra. Az ötvenes, egykor igazán szép asszonyról hamar kiderül: ő nem használ semmit. Fiai miatt van itt. Két gyereke miatt kopogtatott a zárt rácsokon, hogy részese lehessen a csajnapnak. Azóta jár ide, hogy minél többet megtudjon, megértsen a szerhasználatról.
„A idősebbik fiam már leállt, most huszonnégy, tizenhat évesen kezdte. Én akkor tudtam meg, amikor »hepás« lett, és a fertőzéssel kórházba került. Először füveztek, aztán benzonozni (benzon: dizájner drog; hatóanyagát, összetételét nem tudjuk, hatását tekintve stimuláns, de a kliensek elmondása szerint lehet »irányítani«, lehetsz tőle vidám, de akár beforduló is – szerk.) kezdtek. Attól a nagy nagyon hülye volt, előfordult, hogy éjszaka nyolcszor felkelt és kiabált. Volt, hogy meg is ütött. A kicsi nem, ő csak egyszer, egyszer üvöltött velem, aztán sírva kért bocsánatot – mesél szenvedélyesen az asszony. – A kisebbik most huszonkettő, nagyon jó gyerek, tudom, hogy abba fogja hagyni, ahogy a nagynak is sikerült. De ő nem segít neki, olyan egoista fajta. Csak magával van elfoglalva” – néz maga elé Rozi, miközben arról csak mosolyogva mesél, hogy a családban csak ő dolgozik. Takarít, hogy a fiúkat eltartsa. Na meg jár a Kék Pontba, ide, a Magdolnába. Persze ezt is a fiúkért teszi. Ma már azért a saját örömére is. Itt ugyanis valóságos közösséggé érett a csapat, az a hétfőnként ötven-hetven ember, akik csak egymásra, de leginkább Virágra és maroknyi csapatára számíthatnak. A kábítószer-használó nők megbélyegzettsége erősebb a társadalomban, különösen ha anyák, függőségükkel karöltve pedig általában halmozottan hátrányos helyzetűek: alacsony iskolázottságúak, hajléktalanok, szexmunkások. Sokszor a párjuk, futtatójuk konzerválja őket a szerfüggőségbe, ezért egy átlagos napon sokkal nehezebben megközelíthetők.
„Megdöbbentett minket is, mennyire rejtve élnek ezek a nők, lányok, asszonyok. Döntő többségüknek még a nyolc általánosa sincs meg, jó, ha három-hat osztályt elvégeztek” – mondja Virág, miközben mára végleg zárja a rácsokat. Hat óra, kint már csak a hoppon maradt fiúk várakoznak. Vagy csak úgy. Állnak ott, mert otthonról épp mehetnékjük volt.
További képek a Kék Pontról:
Hogyan tovább?
A Kék Pont az elmúlt egy évben magánadományozóknak köszönhetően 3 millió forintból működtette a “csajnapot”. Így tudtak heti rendszerességgel steril eszközöket, pár falatot, ruhákat, és persze legalább kétórányi figyelmet, emberi szót adni. Az adományból eddig futotta. Virág és csapata egyelőre nem tudja, március után miből fogják működtetni a programot, és hogyan tudnak legalább ennyi segítséget adni azoknak a lányoknak, asszonyoknak, akik senki, de senki másra nem számíthatnak. Itt, Budapest szívében, mégis a leginkább periférián.
