Philip Seymour Hoffman – miért fontos, hogy mitől halt meg?

Megszokjuk lassan, hogy emberek meghalnak, igen, híres rendezők, szövetségi kapitányok és nagy formátumú színészek is. Mindenki. Mégis… egyik halálhír elmúlik belőlünk egy nap után, a másik pedig átírja a hetünket, a lényünket, átitatja gondolatainkat még egy ideig. Ilyen volt az a hír is, hogy elment Philip Seymour Hoffman, egy távoli ország távoli színésze, sokak szívéhez mégis megmagyarázhatatlanul közeli ember. Furcsa, hogy van olyan sajtótermék, ahol az ő személyéből azt találják érdekesnek, hogy milyen szerekkel tompította ki tudja milyen fájdalmait, és ezek hatására milyen „kevésbé szép” állapotokba, helyzetekbe került. Winkler Nórának másért nem megy ki a fejéből Philip Seymour Hoffman – pedig már több mint három napja… de negyvenhat éve.

„Azon, hogy szomorú vagyok, nincs sok csodálkozni való, a halál szomorú. Közben mégis van valami fura abban, hogy úgy érzem, Philip Seymour Hoffman közeli ismerősöm volt, akinek elvesztése nagyon nagy fájdalom, mert nem volt közeli ismerősöm, mégis úgy fáj, mintha az lett volna. Próbálom ezt kibogozni, már csak azért is, mert sok ismerősöm hasonlóan érez, szóval kell legyen itt valami különleges.

Kezdem a szombatnál, ami részben magyarázatot adhat. Este a Hatalom árnyékában ment a tévében, és ugyan láttam már, újra néztem. Így, hogy megvolt már a történet, kicsit jobban lehetett a jeleneteket, a színészeket figyelni, én teljesen rátapadtam a Hoffman által játszott figurára. Szinte nem is hallottam, amit mond, csak néztem a haját, bőrét, ahogy rágyújt, kifújja a füstöt, felemeli a tekintetét. A közeli felvételeknél emlékeztettem magam, hogy most ott egy kamera és egy komplett stáb is, és lehet, hogy ezt, ezt az életet már cinikusan kiismert nézést és félmosolyt ötödszörre kell megcsinálnia. Ha nem volt képben, cikkeket keresgéltem róla a neten.

Sok filmben láttam, sok erős szerepben, még aki nem nagy mozis, Hoffmant az is megjegyzi, mégis most néztem utána rendesen életemben először. Azt képzeltem, egyedül él, valahogy annyira belefért volna, de jó volt látni, hogy voltaképp pedáns családi életet visz, három gyereke van, ráadásul ugyanattól a nőtől. A képeken két valóságos és normális ember kapcsolatának nézett ki a dolog. És nyilván soha semmit se tudunk  arról, valóban mi van egy másik életben, de az beszédes, hogy a díjátadókon, társasági eseményeken, szponzorlogós falak előtti fesztiválfotókon is egy természetes, szimpatikus negyvenes párt látni, akik elsősorban emberszerűek, és csak ezután jön az, hogy ja, szakmájuk révén Hollywoodhoz tartoznak. Olvastam, mennyire szeret színházban dolgozni, hogy rendezőként nyughatatlanul ugrál a széke és a színpad között, tisztelettel, de iszonyú energiákkal préseli ki színészeiből a megfelelő gesztusokat. Idáig jutottam, mire újra megjelent a filmen, abban a jelenetben, ahol kampányfőnökként mint első számú bizalmas beül megbízója, az elnök mellé a páncélozott kocsiba. Negyven másodperc múlva kiszáll, az autó elhajt, ő pedig felfogja, hogy elvesztette a pozícióját, minden rafináltsága és tapasztalata ellenére valaki ki tudta nyomta a helyéről. Áll az utcán, ahol kiszállt, arccal a falnak, kabátban. A testtartás, a vesztés, a ki- és otthagyottság annyira pontosan szivárog belőle, pedig egy totálképen látjuk, messziről. Semmi arc, semmi közeli, semmi eszköz, csak ahogyan áll. Az olyan, hogy azon üvölteni kell, hogy ezt hogyan lehet ennyire megcsinálni, hogyan lehet egyetlen nyomorult testtartásban ilyen sűrűség.

Hoffmanról kollégái mindig elmondták: félelmetes, amilyen mélységben képes benne lenni a figuráiban, barátai pedig, hogy elementáris utálattal volt képes látni magát a mások által csodálattal bámult alakításokban, elégedetlensége igazi öngyűlölet tudott lenni. Aki így tud állni a falnál, ennyire otthagyva, az ezt ismeri. Teljes jelenléte a filmsztárok között szürreális. Többnyire úgy nézett ki, mint egy szabadságon lévő szerelő, lógó pulóverekben, ide-oda ácsorgó hajszálakkal. Lehet, hogy pont ez az, amitől ma annyira kiakadva emésztgetjük a halálhírét, mert ezzel, a nem-nyertes, nem-a legjobbfejek közül valósága betalált a nézőibe. Mert persze lehet együtt érezni szegény Jennifer Anistonnal, hogy egy másik nő miatt lelépett a férje, az is szörnyű, és mindenkit hagyott már el nagy szerelme, de attól még ő távoli marad, egy Malibun kutyával a tengerparton szaladgáló szuperlény. De aki ácsorgott már iskolai udvaron olyan kreténül egyedül, és a jó fejek, a nagyon viccesek, a nagyon csinosak mind vidáman elmentek már valahova, annak meghasad a szíve, ha Hoffman mindig kicsit nyomorult, kelleténél kövérebb, fésületlen figuráit nézi.

Úgy volt ő nagyszerű, hogy mindig lehetett érezni: kisszerű is biztosan. Béna is, hibázik is, küzd a dolgokkal, és van annyira nagyvonalú, hogy soha, sohase takargatja ezt hiúságból. Viszont keményen dolgozik, minden komfortzónát elhagy, ha az egy karakter valódiságához hozzátehet.
A legismertebbek közé jutott, alakításait mindenki nézi és csodálja, de belül a mag, az biztosan egy kavicsokat rugdosó, kövérkés kiscsávó.

Egész szombat éjjel olvastam róla, néztem játszótériapuka-képeit, a Capote szerepére nagyon lefogyva, olvastam, ahogy kínjában azon nevet, hogy a gyerekei nemigen láthatják a filmjeiben, hiszen egyik se való nekik, de még azt a szereplőt is, akinek egy rajzfilmben adta a hangját, persze megölik, így ezt is bukták mint családi mozizást. Másnap tele volt minden felület a hírrel. Iszonyú veszteség, hogy meghalt.”