Sok mindenre jöttem már be dolgozni hétfő reggel, de az mindenképp az erősebb hétkezdések közé tartozik, amikor azt kell látnom, hogy egy zsiráftetem mellett szkafanderes, kesztyűs ember áll egy késsel, kvázi előadást tart, körülötte kisiskolások – mindez Dániában.
Mi van?!
Bizonyára biológiaóra van – nem.
Bizonyára öreg volt a zsiráf – nem.
Bizonyára beteg volt szegény – nem.
A koppenhágai állatkert munkatársai úgy döntöttek, hogy a mindössze tizennyolc hónapos zsiráfbikát (nevezett Mariust) megölik, mert “fölös példány”, és még a végén szaporodna is. Nem adták oda más állatkertnek, mert nem vette meg senki, inkább eleségül feltálalták őt a tigriseknek – egyszerű, praktikus. Bár a hírek szerint két állatkert is felajánlotta, hogy befogadják a kölyköt, nyilván bonyolult és drága lett volna a szállítás – és különben is (elsősorban), az állatkertnek elvei vannak.
Állatkerti játékszabályok
“Tudjuk, hogy helyesen cselekedtünk. A heves tiltakozás nem ingatott meg minket. Ebben az esetben az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy az állományunk minél egészségesebb legyen” – nyilatkozta Bengt Holst, az állatkert tudományos igazgatója a dán TV2-nek reagálva arra is, hogy állatvédők az utolsó pillanatig tiltakoztak a kapuk előtt. Ami még meglepőbb: nemcsak hogy fejbe lőtték (előtte állítólag megetették), de utána nyilvánosan darabolták fel az állatot. Mi okuk lehetett erre? És vajon más európai országokban hogyan oldják meg ezt a problémát?
Mert valóban problémát jelenthet egy intézménynek a túlszaporodás – hiszen nincs szüksége korlátlan számú példányra minden fajból –, az sem mindegy, az állatok mekkorák, milyen neműek, milyen egyéb jellemzőkkel bírnak: egy állatkert végül is nem állatmenhely, hanem ismeretterjesztő-tudományos funkciót ellátó bemutató- és szórakoztatótér.
“A »szám feletti állatok« kérdése a világ minden állatkertjében megoldandó dolog” – mondja Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője, aki szerint bár sokan hajlamosak sajnálni a bezárva élő állatokat, »jobb dolguk van itt, mint a vadonban«, itt »puhábbak a körülmények«. Ami annyit tesz, hogy az állatkerti állatokat védik az időjárás viszontagságaival szemben, nem fenyegeti őket ragadozók támadása, kapnak orvosi ellátást, és persze nem kell megküzdeniük a táplálékért.
Mindez azt a (jelek szerint nem mindig örömteli) dolgot eredményezi, hogy az utódok életben maradnak, vagy legalábbis többen maradnak életben, mint a dzsungelben vagy a pampákon, ráadásul tovább is élnek – eléggé el nem ítélhető módon. És hoppá: amit a természet olyan szépen megold azzal, hogy “felültervez”, eleve kalkulálva az elhullottak számával, az itt nincsen: nincs természetes szelekció; pillanatokon belül ott állunk egy túlnépesedett Noé bárkájával.
Ha olyan faj képviselőiből van fölös példány, amely a vadonban ritka és veszélyeztetett, akkor könnyű dolguk van a szakembereknek: a “pluszt” visszatelepítik eredeti élőhelyére – bár ez nyilván komoly erőfeszítéseket igényel, és viszonylag sietni kell vele, nem lehet túl sokáig az állatsimogatóban tutujgatni a bébiket. “Ha viszont kint is sok van belőle és minden állatkertben is, az probléma” – szögezi le Hanga Zoltán, ám a fővárosban ezzel együtt nem ítélnek halálra egyetlen egészséges állatot sem, inkább – józan módon – szigorú fogamzásgátlást, esetleg ivartalanítást alkalmaznak, esetleg elkülönítik a potenciális tenyészállatokat.
Most debütált a skandináv módszer
Ha pedig egyszer-egyszer becsúszik nem kívánt vemhesség, “az kezelhető” – fogalmaz a szóvivő, aki szerint a skandináv módszer néven ismert szaporulatszabályozás nem barbarizmus vagy gyilkosság, és nem is törvényellenes, bár az állatkerti szakmában vitatott eljárás. Hanga Zoltán úgy véli, épp emiatt tették nyilvánossá a darabolást és az etetést, így akarták elfogadtatni a közvéleménnyel: ez is egy lehetséges út. “Hát ez nem sikerült túl jól” – teszi hozzá a szóvivő, de hangsúlyozza: a szaporulat szabályozása nem természetellenes dolog, még akár a dánok eszköze sem, hiszen sok példányt a szabadban is ragadozók pusztítanak el, ám – mint mondja – ott a kiválasztódás életrevalóság alapján történik, itt pedig emberek döntenek egy másik lény sorsáról, ami azért nem ugyanaz.
Ugyanakkor messze nem példa nélkül való az emberiség 21. századi történetében, amikor is egyrészt igyekszünk valamilyen normális, empatikus (habár mindenképp hierarchikus) viszonyban élni azon állatfajok képviselőivel, akik még nem pusztultak ki, másrészt táplálkozunk belőlük – ugyebár.
Kolbászozás mangalicasimogatással
Ezt a már-már skizofrén kettősséget gyönyörűen meg lehetett figyelni hétvégén a főváros közepén tartott Mangalicafesztiválon. A Szabadság tér hatalmas hentesbolttá változott: vég nélkül sorjáztak a mindenféle tenyésztők és kézműves húsfeldolgozók pultjai: fejmagasságban himbálóztak a szalonnák, sonkák és kolbászok afféle magyaros girlandként. A bódésor végében pedig elkerített karámban ott szuszogtak maguk a főhősök: apróbb-nagyobb malacok. Kedvesen pislogtak híresen okos gombszemükkel, göndör szőrük cukin kunkorodott, forgolódtak, bújtak egymáshoz, a gyerekek meg boldogan sivítoztak, hogy “anya, nézd, milyen aranyosak!”. Ennivaló, nem? Ha kicsit beleszippantottak a levegőbe a cocák, akár megfejthették az illatból: idén milyen divat szerint ízesítették a többieket.
Van abban valami furcsán perverz, ahogy a képeskönyvben mutogatjuk a kicsiknek: nézd, ez a nyuszika, az meg a kis kecske, azt mondja: mek-mek, de most már gyere, mert kihűl az ebéd, szopogassuk le gyorsan a csirkeszárnyat a csontról! Nincs ezzel feltétlen baj: ilyenek vagyunk. Így szoktuk meg mi is gyerekkorunk óta, ezt kívánja a szervezetünk, ezt diktálja az evolúció (vagy mi), és hát nem vagyunk gonoszak: amíg életben vannak, szívvel is szeretjük az állatokat, nemcsak ízlelőbimbókkal. Ettől még nem vágnánk át a nyakukat, ha nem muszáj – hacsak nem böllérek vagyunk a disznóvágáson, de ez más történet. Vagy mégsem?
Disznót ölni lehet (még koccintunk is rá nagy vidáman pálinkával), mert azt mi esszük meg, de zsiráfot nem, mert azt a tigris. Na, jó, de van különbség a kettő között, hiszen ez zsiráf, az meg csak egy disznó, akit AZÉRT TENYÉSZTETTEK, hogy tápláléka legyen az embernek. Ja, az mindjárt más. A másikat meg azért tenyésztik, hogy a tehetősek sportból, szórakozásból kilőjék. Vagy épp azért lőnek ki ezt-azt, mert az erdőgazdálkodáshoz is hozzátartozik az állomány ritkítása – a szakértők megmondták.
Tény: az ember jogot formál arra, hogy uralkodjon más fajokon (és bizony még akkor is ezt teszi, amikor némelyik egyedét pórázra köti és szájkosarat rak rá – többnyire persze gondoskodásból).
Csak néha elszámítja magát.
