A 12 nő voltam-ban megjelenő női szövegeket álnéven publikáltad annak idején, kimondottan a női léttel foglalkozó antológiákban. Miért az álnév? Csak női szerzőket kerestek a szerkesztők?
Az álnév az írások egyik feltétele volt, a felkérés így szólt. De utóbb fontos is lett a számomra, mert az álnév révén könnyebben tudok átlényegülni, meg tudom teremteni a távolságot magam és a hőseim között. Izgalmas folyamatok zajlottak bennem “nővé válva”, ráadásul határtalanul szabadnak is éreztem magam. András Hanna vagyok egyszer, Orsós Viola vagyok másszor – ez szórakoztatott.
Az antológiákban életrajzokat is kellett fabrikálnom az írónőimnek. Az Alekszej című novellámnak megjelent az orosz fordítása, oda még fényképet is kellett mellékelnem. Küldtem is szép fotót, a fordítóm egyik tanítványának a képét. Az egyik könyvbemutatón egy bácsi nekem szegezte a kérdést, gondoltam-e rá, hogy a férfiakról is írjak egy könyvet 12 férfi voltam címmel.
Milyen is lehet egy férfi? Izgatni kezdett a feladvány. Talán egyszer nekiállok, ugyanezzel a logikával, álnevek mögé bújva. Ha férfikönyvet írnék, először azzal kellene konfrontálódnom, amit a férfiakról gondolok, és előbb magát a férfiasságot kellene apró darabokra zúznom. Ha ez sikerülne, talán akkor kezdhetnék el írni róluk, kellően távolról szemlélve őket.
Ha úgy vesszük, hogy például velük öltözöm az uszodában, egy férfi közelebb áll hozzám. De ha lelkileg nézzük, már nem vagyok olyan biztos ebben. A nemek közötti pici átjárás nekem nem volt idegen legbelül sosem. A női novellákat repülve írtam, mindig könnyed érzésem volt munka közben, lehet, hogy ezt nevezzük ihletnek? Tartok tőle, hogy a férfi-téma nem tud ilyen erővel belobbanni bennem, de azért izgalmas feladvány.
Az egyik novellában a hősnő kitölti egy női magazin tesztjét a nőiségéről, és kiderül, hogy a teszt alapján ő nem is nő.
Ha nekem magamnak kellene ilyen tesztet kitölteni, nyilván ott is zavaros lenne a végeredmény. Egyfajta keveréknek éreztem magam mindig. Emlékszem, tizenhárom éves koromban egy pszichológus házaspárral utaztam egy autóban. Valamiért megemlítettem nekik, hogy szeretek mosogatni, meg hogy úgy a háztartási dolgokat általában kedvelem. Megvan élesen a kép, ahogy a két felnőtt csöndben összenéz, és én rögtön összerezzenek, félve, hogy netán valami rosszat mondtam.
Szerinted milyen ma nőnek lenni?
Hagyományosan állítólag a férfiak a racionálisak, a nők az érzelmesebbek. Ők a részletekkel, a férfiak az egésszel foglalkoznak. Fiatalon ez így rendben volt nekem. Aztán szép lassan világos lett, hogy a nőknek mintha más lenne a küldetésük. Ha a férfi és a nő találkozását pusztán arra redukáljunk, hogy utód szülessen, még akkor is szüksége van a férfinak a nőre, már pusztán azért is, hogy meg tudja alkotni önmagát, és a világon változtasson.
Korábban én is megelégedtem azzal, ha a barátnőm mellettem van, rendet tart, elolvassa a kézirataimat, és azt mondja rájuk, hogy zseniálisak. Az utóbbi húsz évben világos lett, hogy hosszú folyamat eredményeként a nők a férfiak nagy riválisaiként tűnnek fel. Ezt a férfitöbbség vissza akarná szorítani, ezért hozzák például vissza sok helyen az abortuszellenes törvényeket, de ezt az emancipációs folyamatot már nem lehet leállítani.
Sok férfi panaszkodik, hogy a nők leállhatnának már a követeléseikkel meg az igényeikkel, megijeszti őket, hogy a nő már nem csupán “elszenvedője” a szerelmi aktusnak. Kivirágzóban van egy új erotikus tudás, ahol a nő célja – nagyon helyesen – már nem csupán a megfoganás, illetve a férfi kényelme. Ilyen értelemben sok férfi negyven felett eléggé össze van kavarodva. Minden szempontból érzik a nők erejét, és ezzel nehezen tudnak mit kezdeni.
Kezdenek felcserélődni bizonyos szerepkörök, a nők sok olyan területen tehetségesnek bizonyulnak, ahol eddig a férfiak jelenléte dominált. Mindig nézem ezeket a “100 leggazdagabb nő” listákat, és látom, hogy egy sikeres üzletasszony lehet vonzó nő, családanya. Egy nőnek nyilván lehet ugyanolyan akaratereje, mint egy férfinak, de ettől még nem válik férfiassá. Mint ahogy egy feminin férfiról sem állíthatjuk, hogy homoszexuális.
Bennem rengeteg női vonás van, szemlélődés, passzivitás, szeretem a csöndes együttléteket, az érzésekben is lassabb, kiváróbb vagyok. Talán száz-százötven év múlva áll helyre az egyensúly, ma még százalékban mérve túl sok helyen a férfiak dominálnak. Ha megválasztják az első leszbikus amerikai elnöknőt, az lesz az igazi áttörés.
Kapcsolatban elbírnál egy erős nőt?
Egy nagyon erős nővel éltem sokáig. Nekem nem okozna gondot olyan nővel élni sem, aki többet keres nálam, de vannak férfiak, akik ettől megrettennek. Persze mindig is voltak ilyen házasságok, ahol a nő általában a háttérből irányít, csak az utóbbi húsz-harminc évben csúszott át ez a publikus szférába.
Szeretem az önmegvalósító nőket. Akik már nem biztos, hogy kivasalják az ingemet. Az új előadásomban, a Szorul a hurokban, amit nem csak rendeztem, hanem narrátora is vagyok, erősen megjelenik a női szemszög. Mosás után különben az ingeimet szépen kihúzkodom, hogy ne kelljen vasalnom őket. Megdicsértek, hogy jól csinálom. Persze jó érzés, ha délben van ebéd, ha meghallgatnak gyengéden, de én elviselem, sőt élvezem, ha a másik oldalon is ott az önmegvalósítás.
Különös művészcsaládból származol – ez hathatott arra, hogy így gondolkodsz?
A családi tradíció nálunk olyan, hogy teljesen rendben van, ha a nő udvarol a férfinak. A nagyapámat a nagyanyám választotta, az 59-es villamoson, és egy bálban anyám is rögtön apámnak szegezte a kérdést: “Táncolunk vagy hazakísérsz?” A nők nálunk rögtön élére állították a dolgokat. Igazság szerint én a 12 nő írása közben csodálkoztam rá a nőkre. Régebben közös anyagúnak gondoltam magam velük, de azóta más rálátásom lett.
Most azt gondolom, másik világból jöttek, mondjuk a Marsról, tőlem független lények és másként gondolkodnak. Korábban a legnagyobb tiszteletem ellenére öntudatlanul kicsit felülről néztem le rájuk. Miközben paradox módon azt is éreztem, hogy a nők bizonyos tekintetben többek a férfiaknál, univerzálisabb dolgokat képviselnek, jobban be vannak csatlakoztatva a kozmoszba.
Ám mindezek mellett magamban valami intellektuális fölényt éreztem belül, amit persze lovagiasan sosem mutattam ki. Aztán nem is egy olyan okos nővel találkoztam, aki bármilyen tudományos kérdésben sokkal felkészültebb volt nálam. Hogy a nők kozmikus tudása azzal függ-e össze, hogy szülhetnek, és ezzel megoldanak egy olyan dolgot, ami az örökkévalósággal hozza őket közvetlen kapcsolatba, számomra nagy talány. Tudományos tény, hogy már férfi sem kell tulajdonképpen hozzá, a szaporodás elméletben megoldható nélkülünk.
De persze ez csak biológia: szükségünk van egymásra. A szerelemre, a másik felfedezésére. Az anyákra egyébként is nagyon fogékony vagyok. Imádom, amikor az “anyai arckifejezés” megjelenik egy nőn, és amíg kicsi a gyereke, rajta is marad. Ugyanaz a földöntúli szépség, ami a Szűz Mária-ábrázolásokon jelenik meg, amikor a kisded Jézust a kezében tartja. Szentimentális és irracionális módon kötődöm a terhes nőkhöz, a nagy hasukat is gyönyörűnek látom. Talán amiatt, mert az anyámmal mélységesen harmonikus volt a kapcsolatom.
Egy anya maga a megoldás a halhatatlanságra, megélheti, hogy a gyermekében tovább élnek a tulajdonságai. Ezt egy férfi nem tudja produkálni, még akkor se, ha ő veszi ki a szülési szabadságot, és ő marad otthon a gyerekkel, amire szerencsére már egyre több példát látunk, főleg az északi országokban. Világéletemben szerettem volna gyereket szülni. Tudom persze, hogy lehetetlen.
Neked van gyereked?
Sajnos nincs. Mindig is vágytam rá, de eddig másképp alakult. Még nem adtam fel, nagyon szeretnék még mindig.