Iskolaválasztás: ki döntsön, a gyerek, vagy a szülő?

“Még emlékszem a csalódásra, amikor a lányomat akarata ellenére kivettem az itteni általános iskolából, ahová szeretett járni, és beírattam egy közeli város hatosztályos gimnáziumába, az ottani, úgy hírlett, erős nyelvoktatás miatt. Nehéz volt bejutni, de a lányom, csodálkoztam is, simán bejutott. Ezután jöttek a csalódások. Nemcsak, hogy rettenetes volt a kollégium, naponta hívott kétszer, hogy haza akar jönni, hanem azt is panaszolta, és egy idő után én is úgy láttam, hogy “nem tanulnak semmit”. Lassan-lassan kiderült, hogy a két párhuzamos osztály közül ő a gyengébbnek számítóba került, és az igazán jó tanárok, akiknek az iskola a hírnevét köszönhette, mind a másik osztályban tanítottak, ahová – ez volt a szülői pletyka – a fontos emberek gyerekei jártak. Két évig kínlódtunk így, azután végül is hazajött, és újra együtt járt a barátaival az itteni gimnáziumba. Amikor ott az egyik szülő felszólalt, hogy hogyan is van ez a tanárok elosztásával, és miért kell mindenkinek a mi osztályunkból külön fizetett külön angolra járnia, bevallom, bár nagyon egyetértettem azzal, amit ez az apa mondott, én is hallgattam sok más szülővel együtt, akiknek ugyanez volt a kérdése és a véleménye. A szülők másik része pedig rátámadt, hogy miért kritizálja a tanárokat és az iskolát. Mi persze azért hallgattunk, nehogy a gyerekünket további hátrányok érjék. Most, hogy a fiam áll iskolaválasztás előtt, újra töprengek, mert innen, a mi gimnáziumunkból sok jó tanár elment, ott pedig – úgy hírlik – most már megszűnt ez a különbségtétel. Persze a fiam se akar hallani róla, hogy itt hagyja az iskoláját, de gondolom, a hosszú távú érdekeit még nekem kell képviselnem és nekem kell döntenem, nem a 13 éves gyereknek. Mégis kicsit szorongok a lányommal szerzett tapasztalatok alapján. Mi volna a jó döntés? Meddig tart a szülő egyértelmű felelőssége, és mikortól hallgassuk meg a gyerekeket is? Hogyan tudhatnám előre, hogy mi lesz jó, mi lesz hasznára a gyereknek? Milyen tulajdonságait kellene tekintetbe vennem a döntésnél?”

Hogyan lehet jól dönteni?

Bevallom: nehéz kérdéseire nem tudok válaszolni. Legalábbis: nincs “szakmai”, szakszerű válaszom. Szerintem nem is lehet. Csak mint egykori civil apa mondhatom el, hogy mi annak idején hogyan is gondolkoztunk erről, és mit látunk helyesnek ma is. Annak a mértéke, hogy mennyire vonom be a gyereket a döntésekbe, és hogy mikor és milyen mértékben döntök az ő véleménye ellenében, az életkorok előrehaladtával nagyon változik. Én azt hiszem, hogy már a hat-hét éves, elsőbe készülő kisfiamat, kislányomat is magammal vinném azokra a nyílt napokra, amikor a számba jöhető iskolák közül próbálok választani. És nemcsak megfigyelném, hogy hogyan érzi ott magát, hanem meghallgatnám azt is, hogy mit mond, ha egyáltalán mond valamit… Mégsem biztos, hogy az ő véleménye alapján döntenék, és nagyon sokszor a hat-hét éves gyerekek még nem is igénylik ezt. Sőt kimondottan helytelen lehet, ha a döntés súlyát rátolom a gyerekre! Nekem kell döntenem, és nekem kell vállalnom a felelősséget.

De ahogy haladunk a kamaszkor felé, úgy tolódik el ez a súlyozás kettőnk között. Én azt hiszem, hogy akarata ellenére semmiképpen nem vettem volna ki az általános iskolából, ahová szeretett járni, 12-13 éves lányomat, bár persze ha nagyon szerettem volna, hogy a másik város hatosztályos gimnáziumába menjen, igyekeztem volna erről meggyőzni ott tett látogatásokkal, hírekkel, amiket hallottam stb. A napi kétszeri hazatelefonálások idején már valószínűleg az első hónapokban hazahoztam volna… Amit a felszólaló apáról és a vele egyetértő, de meg sem mukkanó szülőkről ír, az sajnos keserves, de országos tapasztalat… Igen, persze én is mérlegelnék, hogyha azt hallom, hogy sok jó tanár elment abból az iskolából, ahova most kerülne a gyerekem, de azért nagyon sokat nem adnék ezekre a mendemondákra. Ha a fiam hallani se akarna róla, hogy itt hagyja az iskoláját, és immár 13 éves, biztos, hogy nem erőltetném. Emlékszem, amikor nagyobb gyerekeink hatodikosok lettek az általános iskolában, akkor söpört végig divatszerűen a magyar iskolarendszeren az akkor induló hatosztályos gimnáziumokba való átiratkozás. A mi gyerekeink maradtak. Ők sem akartak menni, mi sem erőltettük. Azt pedig, hogy mi lesz jó, mi lesz hasznára a gyereknek, természetesen nem “tudhatom” előre, de igyekszem megsejteni… Legfeljebb tévedek. Ha a gyerekem nehezen nyílik meg, nehezen barátkozik, nehezen talál társakat, ez biztos, hogy még jobban visszatartana a változtatástól, hogy új gyerekként kerüljön egy esetleg már az általános iskolától összeszokott közösségbe.