– Anyai nagymamája oltotta be a népzene szeretetével. Hogyan történt ez?
– Nem kifejezetten a népzenével, hanem általában Erdély szeretetével. Hamarabb nyitotta fel a szememet a gyönyörű hímzések, mintsem a dalok felé. Ám az első hatalmas élmény 14 éves korom körül ért, amikor meghallottam Sebestyén Mártát és a Muzsikás együttest. Ez valami olyan belső reakciókat indított meg bennem, amilyet még talán soha nem éreztem. Pedig rengetegféle zenét hallgattunk mindig, és zongorázni is tanultam – de ez annyira más volt! Ez az erdélyi vonós zene és az ének gyomortájékon beindított egyfajta bizsergést. Azt éreztem, mintha valami óriási energia kezdene szétrobbanni bennem. Szó szerint fizikailag is éreztem ezt a hihetetlen hatást.
– Ezt szeretné visszahozni, amikor énekel?
– Amikor valaki elkezd ebben a szakmában dolgozni és bizonyos dolgok rutinná válnak, már nincs mindig ilyen erős élmény. Elég sok előadásunk van, és nehezen lehetne bírni, ha napról napra megélnénk a “nagy kisülést”. Az egy külön kegyelmi állapot. Szerencsére azért sokszor vannak emlékezetes pillanatok. Hogy hoppá: ez most megint robbant bennem, és hogy szinte beleszédülök. Nem abba, hogy “úristen, milyen jó vagyok!”, hanem maga a zene tudja elemelni az embert. Ezért hallgatunk zenét, ezért szeretjük a művészeteket – mindannyian erre a transzállapotra vadászunk.
– A közönségre is próbálja tudatosan átragasztani?
– Hát hogyne! Az önálló koncertjeimen mindig azt kérem, hogy emeljenek egy kicsit a nézőtéri fényeken, hogy lássam a közönséget. Sokszor megéltem már, hogy ki lehet valakit billenteni a fáradtságból, a közönyből. Néha egy szemkontaktus egészen meg tudja változtatni a néző–hallgató hozzáállását. Ugyanúgy átadja magát az élménynek, és elveszíti a tér és idő érzékelését.
– Mit jelent önnek Erdély?
– Az utóbbi 15 évben elsősorban azokat az embereket, akiknél megfordultam, hogy népzenét gyűjtsek – sokuknál sokadjára. Gyerekkoromban pedig, amikor még nem ismertem, egy olyan világot, akár Tündérország.
– Aki nem ismeri, tényleg azt hiszi, hogy Erdély egy skanzen.
– Az én nagymamám elég jól “píárolta” nekem Erdélyt. Aztán persze voltak ijesztő és döbbenetes élményeim is. Még a kőkemény Ceauşescu-rendszerben tapasztaltam meg a döbbenetes szegénységet és elhagyatottságot. Vagy amikor Brassóban sétálgattunk, megszólított minket egy bácsi, hogy hallja, magyarok vagyunk, szívesen elkalauzol minket, és mesél a Fekete-templomról, meg amiről szeretnénk – ám néha meg kellett várnia, hogy elmenjen mellettünk egy-két olyan ember, aki előtt nem beszélhetett magyarul. Amikor felnőtt fejjel, egyetemistaként visszamentem, láttam, hogy hihetetlen gyorsasággal pörögtek fel az események. Néhány évvel ezelőtt szinte rá sem ismertem Kolozsvárra, mert most már olyan árubőség van – holott én láttam annak idején, hogy a nagyáruházban mindössze kétsornyi meggybefőttet lehetett vásárolni. Azok az idős asszonyok, akikhez visszajárok, akár Mezőségre vagy Kalotaszegre, mind népviseletet hordanak. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy a hétköznapon felveszik a gyöngyös kötényt, hanem ott is mindig voltak hétköznapi, egyszerű viseletek. Viszont életemben a legmerészebb forrónadrágos lányt is Széken láttam. Mindjárt arra gondoltam, hogy-hogy nem dobálják meg az idősebb falubeliek.
| Névjegy
• Fonogram-, eMeRT on- és Értékdíjjal kitüntetett népdalénekesnő, otthon van a világzene, a pop és a dzessz világában is. |
– Látta a Szerelempatak című új dokumentumfilmet? Idős erdélyi emberek beszélnek benne a szerelemről és a szexről. Meglehetősen nyíltan.
– Nem, nem láttam. De ha például elmenne Magyarvistára Gergely Erzsi nénihez, hallhatná, hogy ő is elég nyíltan és bátran beszél. Nem feltétlenül csak a szexualitásról. De az, hogy kvázi rövid ismeretség után a fiú megcsókolja a lányt, teljesen természetes. Régen rengeteg dologgal utalhattak egymásnak egymásról az emberek, mert mindenki tudta például, hogy mit jelent a fonóban leejteni az orsót… Amit mi szimbólumoknak nevezünk és könyvek jelennek meg róluk, az nekik egy mindennapi kommunikációs jelrendszer volt.
– Mint a gyerekdalban a “Bújj-bújj, zöld ág…”?
– Persze. Klasszikus példa, hogy amikor megkértek egy idős asszonyt, hogy énekelné már el a Boci, boci tarkát, irulva-pirulva visszautasította, hogy ő azt nem teheti. Mert ma már nem is gondolnánk rá, hogy annak konkrétan milyen szexuális tartalmai vannak.
– Mennyire pajzán különben a népzene?
– Vannak dalok, amik nagyon! De az, hogy ki mikor és kinek énekelte – az nem mindegy. Aki ezzel kicsit is foglalkozik, előbb-utóbb bele fog ütközni meglehetősen vaskos szövegekbe. Ilyenkor felcsillan a laikus szeme, hogy ez milyen vagány! De hát nem erről szól a dolog. Vagyis: nem csak erről. Abban a korban is születtek gyerekek, és egyiket sem a gólya hozta. Bizonyos területeken kifejezetten szabadosan éltek – Gyimesben például ezt úgy bonyolították le, hogy amikor éretté vált a lány, elköltözött a szüleitől egy külön bejáratú szobába, ahol fogadhatta a legényt. Tehát, amikor azt csujogatják, hogy “1848-ba’ egyszer voltam guzsalyasba”, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy a lányok fonják a szöszt, hanem hogy konkrétan pásztorórán jártak. Ha esetleg megesett a lány, hát akkor illett elvenni. De ha nem esett meg, akkor senki nem nézett a körmére.
– Elindult a közszolgálati adón a Fölszállott a páva című tévéműsor, amelynek, ahogy tavalyelőtt, idén is ön az egyik műsorvezetője. Gondolja, hogy népszerűbbé teszi ezzel a népművészetet?
– Igen. Mindig azon sírunk, hogy nem kap elég médiafelületet a népművészet. És ez egyébként így is van. Közhely, de ha kicsit délebbre vagy egy kicsit keletebbre megyünk, és bekapcsoljuk a tévét, minimum egy olyan csatornát biztosan találunk, ahol folklóregyüttesek, zenészek, táncosok és énekesek lépnek fel. Nálunk nincs ilyen. Viszont a Páva meg tudott maradni igényes, színvonalas és hiteles műsornak, amivel nem járatja le magát a mozgalom, és nem veszi el a folklórral foglalkozó műkedvelők kedvét. Szakmai zsűri van, amelynek tagjai, ha azt mondják egy produkcióra, hogy jó, akkor az úgy is van. És mindig meghat a jelentkezők felkészültsége. Sokukat pusztán az különbözteti meg a profi táncostól, hogy az amatőr nem kap érte havi fizetést. A nézőt pedig lenyűgözi, hogy milyen szépség árad ezekből az emberekből – nemcsak a fizikai, hanem a lelki szépséget is értik ezalatt. A tisztaságot, a lelkesedést, az elhivatottságot.
– Mit gondol, miért szorult ki a népzene a hétköznapjainkból?
– Onnantól kezdve, hogy megváltoztak a társadalmi viszonyok, már borult minden. Az a réteg, amelyik napi szinten megélte a zenéjét, gyakorlatilag eltűnt. Elmentek a falvakból az emberek, megszűntek azok a szokások, amelyek összetartották a helyi közösséget. Még a párválasztás is átalakult, ami azért baj, mert sok hagyományhoz köthető esemény ezzel hozható összefüggésbe. Miután nem kellett már elmenni a fonóba lehajolni a lány orsójáért, hanem a műszak után az Ibolya presszóban lehetett ismerkedni, megváltozott a kommunikáció. Ezért nem is lehet hibáztatni a falusi embereket.
– Mit tudna adni ma nekünk egy élőbb népművészet?
– Majdnem ugyanazt, mint száz évvel ezelőtt. Ez is egy önkifejezési forma. Ha valaki szomorú, és megszokta, hogy egy pörgős popzenei szám az, ami elfújja egy kicsit a felhőket a feje fölül, akkor ez ma ugyanúgy előfordulhat egy magyar népdallal is. A népzene ugyanúgy választható, mint a heavy metal, a pop, a dzsessz. Gyakorlatilag ízlés kérdése. De nyilván csak azt szeretjük, amit ismerünk. A médiának ilyen szempontból óriási a felelőssége.
– Meg az iskolának. Miért totális csőd az énektanítás?
– Nehéz úgy sikerre vinni valamit, hogy mindössze heti egy énekóra áll a tanárok rendelkezésére. Szerintem ezzel kinyírták az egészet. Így nem lehet. A dal örömére kellene tanítani. Kodály is mindig azt hangsúlyozta, hogy az éneklés a legfontosabb. Most már vannak képzett népzenei oktatók is, csak az idő nincs meg az élményszerű oktatásra.
– Ha minden jól megy, ön is tanítani fog.
– Most végzem az esztétika szakot az ELTE-n, a szakdolgozat védése van még hátra. Gondolnom kell a nyugodt nyugdíjas éveimre, nem akarok a színpadon megaszalódni… Tanítani szeretnék, és miután ezt sem lehet papír nélkül, elkezdtem az ELTE-n az ének-zene tanári szakot.
– Zongoráznia is kell a tanári szakon?
– Muszáj. Elég kemény az elvárás, főleg nekem, 25 év kihagyás után.
– Hogy bírja idővel?
– Még jobban be kell osztanom, mint eddig bármikor. A Páva mellett ez most kegyetlen lesz. Ahelyett, hogy a kezembe vennék egy újságot vagy egy könyvet, netán kimennék kertészkedni, most felveszem a fülhallgatót, és gyötröm az elektromos zongorát. Főleg azért, hogy a körülöttem élők ne őrüljenek meg…
– Keveset beszél a magánéletéről, de egy interjúban említette, hogy sok gyereket szeretne. Igaz, ezt hét évvel ezelőtt mondta.
– A “négy kerék, három gyerek” projektben biztosan alul fogok teljesíteni. Három gyerkőc már nem lesz. De talán egy vagy kettő még igen…
Címlapsztárunk fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
