A hétvégén – szombat, vasárnap – a Paralimpia Világkupa (asztaltenisz) önkéntese voltam. Feladatom dióhéjban: labdaszedegetés, a címem: “ballgirl”.
Tavaly is voltam ezen a világversenyen, ahol sérült emberek megküzdenek démonaikkal, és másokat megszégyenítően játszanak. De akkor a “lábasokkal” (két lábon közlekedők) voltam, és nem tudtam, milyen a kerekesszékesek világa.
A két nap alatt rájöttem, iszonyat jó emberek! Mindenfelől jöttek a világból, és a viselkedésük természetesen eléggé változó volt. Negatív nyilván nem volt, mivel nekik a verseny az első, senki nem hibáztathatja őket, hogy nem bratyiznak a lökött labdaszedőkkel.
Amikor meglátsz egy tolószékben ülő embert, először arra gondolsz, vajon mi történt vele? Én egyetlen esetben sem mertem megkérdezni. (Bár a közvélemény-kutatásom szerint ez nem bunkóság.)
Azt láttam, hogy az engem körülvevő kis tinik folyamatosan beszélgetni próbálnak a különböző, cukinak tűnő versenyzőkkel. Igen, lehetnek nagyon helyesek, egy csinos pofi még a legkeményebb előítéletet is feloldja… (Ismerősöket kell váltanom, sokan azt gondolják, hogy ők NYOMORÉKOK.)
Az első szó volt a legnehezebb. Utálok megszólalni angolul. Aztán rájöttek a fiatalok, hogy nem tudnak angolul, és én voltam a tolmács. Így könnyen kisajátíthattam a nyelvgyakorlatra alkalmas egyedeket.
Így történt az ír csapattal is. Ők a szívem csücskei idén… Hogy miért? A teljes cikket a Labirintus blogon találod.
