Átlagos szerda délelőtt, Deák Ferenc tér, forgalmas villamosmegálló. Rosszul vagyok, nem bírok továbbmenni, szinte összeesem. Sőt, mindjárt össze is esem. (Valójában semmi bajom, egy civil kezdeményezés kísérletébe szálltam be. A cél az, hogy megnézzük, mennyi idő alatt áll meg valaki, hogy segítsen rajtam.)
Ahogy készülök, azt érzem, ez borzasztó ciki lesz. Amikor lefekszem, meg azt, milyen megalázó. Még szerencse, hogy csukva kell tartanom a szemem. Hallom, ahogy megáll a villamos, kinyitja az ajtókat, majd továbbmegy. Hallom a lépteket, ahogy elmennek mellettem. Egyik-másik lassít, de nem szólít meg senki. Az időérzékem elhagy, a kísérletvezetők mondják, hogy pontosan három és fél perc telik el, mire valaki megáll, és megkérdezi, segíthet-e, baj van-e. Felállok, de még mindig remegek, úgy mondom, hogy “köszönöm, hogy azt tette, amit tennie kellett, ez egy szociálpszichológiai kísérlet volt”. Addig viszont sokan hagytak a sorsomra, gondolom, nem tudták eldönteni, részeg vagyok-e, vagy hajléktalan, vagy bármilyen okból deviáns elem.
Még szerencse, hogy mindez egy kísérlet volt, ha valóban nagy bajom lett volna, három és fél perc nagyon sok. A nő, aki megállt, állította: mindig így tesz.
| Miért nem állunk meg segíteni? A szociálpszichológusok régóta kutatják ezt a kérdést. 30 éve történt az a szörnyű eset, amit azóta sokan sokféleképp magyaráznak: 1964. március 3-án a 28 éves Kitty Genovese New York Queens negyedében leparkolt az autójával, és gyalog hazafelé indult. A sötétben Winston Moseley megtámadta, megerőszakolta, többször megszúrta, majd a sorsára hagyta. A rendőrségi jegyzőkönyvek szerint az esetet harmincnyolcan nézték és hallgatták végig, ugyanis Kitty Genovese hangosan üvöltött, és könyörgött az életéért. De a rendőrséget senki nem hívta. A tanúk úgy nyilatkoztak, mindannyian azt hitték, hogy valaki már rég telefonált. Ez a felelősség megoszlása, amikor “egymásra mutogatunk.” A csoportnyomás is erősen befolyásolja viselkedésünket: ez akkor érhető tetten, amikor egy értekezleten mindenki egy véleményen van, és bár mi mást gondolunk, nem merünk a többség ellen menni. Ezeken kívül az előítéletek is sokat számítanak: a fenti példánál maradva, sokan hihették azt, azért fekszem a földön, mert részeg vagyok, ugyanis “a részegek szoktak a földön feküdni”. Azaz: azt mérlegelték, megérdemlem-e, hogy segítsenek. Az ember hajlamos azt hinni, ő maga biztosan nem így viselkedne, de ezek a teljesen hétköznapi esetek és a kísérletek azt bizonyítják, hogy a közöny az úr a társadalomban, főleg, ha nagy tömegben élünk. |
Pontosan ezekre a közönyös helyzetekre reflektál a Hősök Tere kezdeményezés, amelyben híresek és civilek azért fogtak össze, hogy minél több ember álljon ki és tegyen másokért teljesen hétköznapi szituációkban. Persze, hallottuk már ezt sokszor, és bár szép gondolat, általában maradt is az: álomszerű, megfoghatatlannak elmélet. A Hősök Tere most annyiban más, hogy a szociálpszichológia által rég feltárt törvényszerűségekre alapozva konkrét tanácsokat ad.
Megérthetjük, hogy nem azért vagyunk közönyösek, mert egoisták vagyunk és rosszak, hanem mert a nagyvárosi körülmények ezt hozzák ki belőlünk. Viszont azt is mondják, hogy ne törődjünk bele ebbe, hanem ha “helyzetben vagyunk”, lépjünk – hogy rajtunk is segítsenek, ha egyszer mi leszünk bajban.
Persze mondhatjuk, hogy minek belekeveredni bármibe, ha egy bajban lévő embert látunk, majd mi is bajba kerülünk netán. Sajnos ez is elképzelhető, lehet, hogy akinek segíteni akarunk, goromba lesz velünk, vagy mások miatt lesz nekünk is konfliktusunk. Az is lehet, hogy minket is megbámulnak majd úgy, ahogy addig a bajban lévőt bámulták. De egyrészt a lelkiismeretünk tiszta lesz, másrészt ha csak egyszer is meg tudunk menteni valakit, aki ártatlanul van bajban, az nagyon jó érzés lesz.
Megállj!
Az ötlet alapgondolata a világ egyik leghíresebb szociálpszichológusának, az amerikai Philipp George Zimbardónak a fejéből pattant ki még évekkel ezelőtt. Ő akkor a szicíliai emberek közönyét akarta felrázni, de találkozott Halácsy Péterrel, a Prezi egyik társalapítójával, és együtt úgy döntöttek: megpróbálnak tenni azért, hogy a magyarok hozzáállását is megváltoztassák. Nem kell feltétlenül krízishelyzetekre gondolni, elég az olyan hétköznapi szituációkra, mint ami velem “történt” a Deák téren, vagy arra, hogy természetes legyen, hogy az emberek megállnak, ha defektet kapsz, vagy felveszik a pénztárcádat, ha elejted.
A hírhedt börtönkísérlet 1971-ben végezte el Philipp George Zimbardo, a kaliforniai Stanford Egyetem tanára híres börtönkísérletét, amely azt a kérdést pedzegette, hogy vajon az emberek, ha hatalmat kapnak a kezükbe, mennyire tudnak lealacsonyodni és olyan dolgokat tenni másokkal, amibe saját maguk is beleborzongnának, ha látnák. Azt akarta kideríteni, milyen hatással vannak a felvett társadalmi szerepek a viselkedésre, illetve mennyire élnek a hétköznapi emberekben is az agresszív ösztönök. Ehhez berendezett egy börtönt az egyetem pszichológia tanszékének alagsorában. A 23 résztvevőt, akiknek 15 dolláros napidíjat fizetett 70 jelentkezőből választotta ki annak alapján, hogy mennyire bizonyultak kiegyensúlyozottnak és épelméjűnek, majd egyszerű pénzfeldobásos módszerrel döntötte el, hogy a többségükben fehér bőrű, középosztálybeli diákok közül ki játssza a smasszerek, és ki a rabok szerepét. A kegyetlenkedések miatt a pszichológus hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. |
A kezdeményezés mellé olyan ismert emberek álltak, mint Szervét Tibor, Szabó Kimmel Tamás, Harcsa Veronika, Lola vagy Pásztor Anna és Pásztory Dóra. Lola azt mondja, ő Hatvanban nőtt fel, az édesapja egyedül nevelte, akinek még arra is volt ideje, hogy másokon segítsen. Amikor felköltözött a fővárosba, ezt az attitűdöt hiányolta, és most örül ennek a kezdeményezésnek.
Iskolák és cégek előnyben
 |
| Halácsy Péter |
A civilek nem csak a levegőbe beszélnek, a sajtótájékoztató után elkezdenek tanárokat toborozni egy képzésre. Azért őket, mert a szociálpszichológus is azon a véleményen van, hogy ezt a viselkedést gyerekkorban lehet automatikussá tenni. Ott gyakori helyzet például, hogy egyvalakit kiközösítenek, és senki nem meri megvédeni, mert nem akar kilógni a sorból, szintén a “lúzerekhez” tartozni.”Két modult vettünk át Zimbardótól, amelyek az iskolai kiközösítésre, szekálásra reflektálnak, illetve azt tanítják meg, hogyan lehet a gyerekek hozzáállását javítani, ha nem hisznek magukban – magyarázza Halácsy Péter. – Iskolapszichológusokat is szeretnénk ebbe bevonni.”
 |
| Pistyur Veronika |
“Az első fázisban azt szeretnénk elérni, hogy a probléma a közbeszédbe kerüljön, hogy ne menjünk el mellette – mondja Pistyur Veronika, a Bridge Budapest megalapítója. – Ez valószínűleg nem lesz gyors folyamat, de az a lényeg, hogy minél többen csatlakozzanak hozzánk, és hogy mindenki azt tegye bele, amihez ért.”
Orosz Györgyi, a program “karmestere” azt mondja, nemcsak az iskolákat, hanem a cégeket is szeretnék megszólítani, ott is szeretnének képzéseket tartani, hogy a munkatársak egymás közötti viszonyát javítsák. “Amikor tavaly októberben Zimbardo Magyarországon járt, nagyon erős hatást tett rám. Én már régóta foglalkozom közösségépítéssel, de engem is érdekelt, miért akarok mindenáron segíteni.
 |
| Orosz Györgyi |
Hatéves voltam, mikor leküldtek a boltba vásárolni, ahol kiraboltak. Hiába kértem segítséget, senki nem jött oda. Valószínű, hogy innen van bennem ez a vágy.” A volt újságíró reméli, hogy követ dobnak az állóvízbe, és elég erős és figyelemfelhívó lesz majd az akciójuk ahhoz, hogy ne tűnjön el a kezdeményezés. Philipp George Zimbardo április 5-én jön Budapestre legközelebb, a Hősök Tere meghívására, egy kötetlen beszélgetésre.
Ugye, hogy nem is tűnik olyan nehéznek? Csak zökkenjünk ki kicsit a hétköznapokból, figyeljünk magunkra és másokra is, és higgyünk benne, hogy ilyen kis lépésekből áll össze az, amitől… nem jobbak leszünk, hiszen a jóság bennünk van, inkább csak… merjük előhozni magunkból.
