Naivitás lenne azt hinni, hogy külföldön sokkal népszerűbbek a politikusok, vagy hogy a választási kampány mentes lenne az indulatoktól. Ennek ellenére korábban Nyugat-Európában élő kollégánk szerint a különbségek igenis markánsak. “Svájcban és Németországban is acsarkodnak a politikusok választások előtt eleget, de mivel teljesen más a politikai kultúra, nem mennek ölre – meséli Kinback Szilvia. – A küzdelem alapja az érdemi vita, nem pedig egymás démonizálása. Egyik országban sem kedvelik különösebben a politikusokat, de sok helyen azért jobban tisztelik őket, mint itthon. Ez érthető, hiszen a kampányokat ritkán hegyezik ki ennyire az érzelmekre. Ráadásul – a német nyelvterületen például – teljesen más az értékrend és a mérce is, aminek a kinti politikusok nagyjából meg is felelnek. Hamburgban a parlament elnöke például azért mondott le, mert a hóesést követően az ő utcájában takarították el elsőnek a havat. Azokat, akik politikailag bármilyen szempontból inkorrektek, azonnal kiveti a társadalom és a média is. Elég, ha a szintén német védelmi miniszterre, Karl-Theodor zu Guttenbergre gondolunk, aki szégyenében egyenesen Amerikáig kullogott, miután kiderült, hogy a doktorijának nagy részét nem ő írta. Itthon mindkét eset, de különösen a hamburgi szinte elképzelhetetlen. A franciák vérmérséklete már közelebb áll a mienkhez, de a politika biztosan nem gyűrűzik be a családok életébe olyan mértékben, mint nálunk.”
Azzal kapcsolatban, hogy mennyi a “hungarikum” a jelenlegi magyar választási kampányban, vagy mennyire átlagos mindaz, ami zajlik, megoszlanak a vélemények – az általunk megkérdezett szakértők között is. De most akkor aggályos ez a kommunikációs stratégia, amit nap mint nap a nyakunkba zúdítanak, vagy nem?
“Nem csak azt tudom, hogy valószínűleg finom”
Rényi Ádám kommunikációs szakértő
“Magyarországon a legkevésbé szakpolitikai kérdések csapnak össze, ehelyett erős érzelmi töltetű csatározás folyik. Ez nem volt mindig így. A rendszerváltás idején még teljesen más jellemezte a választási kampányt. Az egyes pártok nyilván akkor is különböző üzeneteket fogalmaztak meg a különböző társadalmi csoportok felé, de a demokratikus társadalom felépítésében sokkal több volt a közös nevező. Ezzel szemben ma a politikai ellenfelekből teljesen hiányzik a tisztelet egymás iránt. Ezt lehet érezni stílusban, szóhasználatban és viselkedésben is. Leegyszerűsített, »érzelmi politizálás« zajlik, a pártok a jó és a gonosz harcaként írják le a versengést. Mindenki tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígér, a másikra pedig azt mondja, hogy reménytelenséget hoz és pusztulást. Mi ennek az eredménye? Rajongók és gyűlölők tábora, amit utána ki kell szolgálni. Pedig maga a kampány a választók elenyésző százalékát befolyásolja a döntésben, a családi hagyományok például sokkal többet nyomnak a latban. A demokráciának úgy kellene működne, ahogy egy étteremben rendelünk. Ideális esetben ott tudom, hogy amit választok, az pontosan mit tartalmaz, nem csak azt, hogy valószínűleg finom, és hogy mi a neve. Ha tudnánk, hogy milyen nyugdíjrendszerre számíthatunk, és milyen változásokra az oktatásban, egészségügyben, gazdaságban, akkor racionális döntést hoznánk. Nekünk, választóknak mindenképp jobb lenne, ha tudatosabbnak tekintenének bennünket.”
“Mindenki igyekszik elhitetni, hogy ő a kisebbik rossz”
Ceglédi Zoltán politológus, a Republikon munkatársa
“Szerintem általánosságban nincs nagy különbség a nyugati és a hazai választási kampányok között. Az, ami itthon történik, a modern demokráciák velejárója, a választási kampányt sehol nem a széplelkek csinálják. Az irritáló túlkapások jellemzően a pártok aktivistáitól vagy szimpatizánsaitól származnak – nem a politikusok rajzolnak a plakátokra Hitler-bajuszt, vagy mocskolódnak a Facebookon. A személyeskedés és kirekesztés már inkább “hungarikum”. Amerikában a republikánusok nem állítják a demokratákról, hogy azok nem a nemzet részei; a szélsőjobboldallal szemben pedig szinte mindenhol egyértelmű az összezárás. Az is fontos különbség, hogy a választások utáni napon lezárul a kampány, kölcsönösen elfogadják az eredményt – emlékezetes, hogy a közelmúlt legvitatottabb amerikai elnökválasztása, George W. Bush első elnöki győzelme után sem követelt Al Gore új választást, és nem nevezte illegitimnek az új kormányt. Kemény, de fair küzdelmet szokás folytatni.
Az idei, magyarországi kampány sajátossága, hogy a pártok “söréttel lőnek” a választókra. Mivel viszonylag kevés csatornát tudnak használni, nagyon intenzíven kampányolnak. Főleg az ellenzék; a jelenlegi kormány egyfajta “altató” kampányt visz: “minden rendben, semmi dolgod, kedves választó, csak hagyd, hogy folytassuk a kormányzást”. Az ellenzék viszont mozgósít, azt bizonygatva, hogy a helyzet tragikus, változtatni kell. A negatív kampányt indokolja az is, hogy ma népszerűtlenek a politikusok, így könnyebb bebizonyítani azt, hogy az ellenfelem rossz, mint azt, hogy én jó vagyok. Ez látszik az üzenetekben is: adott párt saját plakátjain többet szerepel a démonizált ellenfele, mint saját vezetője! Mindez azonban apátiához, a politikától való elforduláshoz vezet: ha a pártok kölcsönösen bebizonyítják egymásról, hogy rosszak, bűnösök, gazemberek, akkor az egész politikára fognak legyinteni az emberek. Divat ma “a” politikát hibáztatni és ignorálni – így azonban egy szűk kisebbség, a fanatikus, rajongó aktivisták csoportja dönthet a közösség helyett. Ez pedig a legrosszabb, ami képviseleti demokráciával történhet.”
“Nem magyar sajátosság”
Szomszéd Orsolya, a Nézőpont Intézet vezető elemzője
“A negatív kampány egyáltalán nem új vagy szokatlan jelenség. Nagyjából minden választás előtt hasonló vélemények fogalmazódnak meg: »soha nem látott durva, lejárató kampány zajlik«, »csak egymást támadják a politikusok, nincsenek pozitív üzenetek«… Mindezzel együtt jár az a várakozás, miszerint »az emberek elfordulnak a politikától«, »nő a kiábrándultság«, holott a részvételi arány az elmúlt tizenkét évben általában jóval 60 százalék feletti volt, ami nem számít alacsonynak, ráadásul 2010-ig a választók rendre ugyanazokat a pártokat juttatták be a parlamentbe, egyre nagyobb támogatással. A 2014-es választási kampány azonban valóban kissé eltér a korábbiaktól. Jellegzetessége, hogy nincsenek érdemi
politikai viták, amelyek tematizálnák a napirendet. Ennek oka az aszimmetrikus politikai helyzet, azaz a kormányoldal tartósan magasan vezet a közvélemény-kutatásokban, míg az ellenzék megosztott és erőtlen. Ami a stílust illeti, előfordul az éles politikai adok-kapok, de a politika konfliktusos jellegéből adódóan ez nem meglepő. Még akkor sem, ha a kampánynak alapvetően a választók informálásáról, tájékoztatásáról kellene szólnia, hogy az információk birtokában megalapozott döntést hozzunk a szavazófülkében. A pártok ezzel szemben elsősorban az érzelmeinkre akarnak hatni, ezért leegyszerűsített üzenetekkel operálnak. A botrányos ügyek persze mindig érdekesebbek a média számára, mint például egy agrárkérdésről folytatott szakpolitikai vita. Az emberek ingerküszöbe pedig az újabb és újabb botrányok hatására emelkedik, és kérdés, hogy vajon hol van az a pont, amikor mindez már az ellentétes hatást éri el.”
