Nem fogadják el a hálapénzt

Az úgy volt, hogy mikor beteg lettem, Anyu mondta, hogy mindenkinek és mindig adjak hálapénzt, nővértől az ápolón át, takarítónőtől az orvosig, ők fizetik Apuval, nem számít, hány embernek kell adni. Azt is mondta, muszáj adni, mert különben egész nap ott ültetnek a folyosón, csúnyán néznek rám, gorombán beszélnek, hamar kitessékelnek, kérdésre sem válaszolnak, gyógyszert sem írnak fel, és még sorra sem kerülök.

Hát, oké, de az egész olyan ciki. Kezdődik ott, hogy kinek mennyit adjak. Gondolatban rangsoroljak, takarítónőnek a legkevesebbet, orvosnak a legtöbbet, de mi van, ha a takarítónő a legbarátságosabb, az orvos meg hülye pokróc, nem is érdemli? Honnan tudjam, várják-e, és ha igen, mennyit? Mi van, ha keveselli, és megbántom, mi van, ha erkölcsileg visszautasítja, és megbántom, én meg ott állok hülyén?

Na, valahogy csak kivajúdom az összeget, de akkor jön az, hogy mibe rakjam, hogy adjam oda, dugjam a zsebibe, vagy álcázzam bonbonnak?

Mivel rákos vagyok, minden stressztől óvakodjak, mondja a szakirodalom, erre ez a hálapénz dolog még rárak egy nagy lapáttal a stresszre.

Elmondom eddig mi volt, annak sikerült adnom csak, aki szúrja a kemót, Atesz jó arc, szeret mindenkit, napi 50-et beszúr. Mindennap mennem kell, hogy átmossa, megnézze, nem durrant-e szét a vénám meg ilyesmi. Köpenyke felső zsebbe dugtam, de teljesen megdöbbent és mondta, hogy ne már, micsinálsz micsinálsz, mintha épp valamelyik kemószúró ágyra akarnám ledönteni megerőszakolni. De mondtam neki, hogy vegyen cigit belőle, vagy somlóit, én egy kurva cigit se szívhatok most el, somlóiról nem is beszélve, egye már meg helyettem, na jó, mondta, megeszi, egészségünkre…

Mi a helyzet például az orvossal és az asszisztenssel? A teljes cikket az Igazi terep blogon találod.