Nagyjából most érzem először, hogy kezdek elboldogulni egy másik ország másik nyelvén, másik társadalmában – noha még messze nem érzem azt,hogy idevaló lennék, vagy teljes értékű embernek kezelnek –, de mégis azt érzem, rohadt dühös vagyok!
Hogy miért? Bármily furcsa is, nem önszántamból jöttem ide. Úgy érzem, megfosztottak valamitől, amit csak ott és csak akkor, vagy nevezzük Most-nak, és igen, le merem írni: csak én valósíthattam volna otthon meg, a magam elképelései szerint.
S hogy mi kényszerít éjnek évadján arra, hogy – sokszor félre – mégis üssem a klaviatúrát? Olvastam egy rohadt nyálas cikket arról: mennyire jó külföldön élni. Egyfajta kaland, ahol új helyzetekben, új emberek között próbálhatod ki magad, de a biztonság kedvéért – és ezt roppantul méltányoltam olvasás közben – felhívják a figyelmedet arra: mindig legyen arra elegendő lóvéd, hogy legrosszabb esetben haza tudj menni, de azért most már én is azt mondom: Rajta! Próbáld ki!
Profin megtanultam takarítani. Mosogatni, vasalni, felmosni, sőt mi több, folyosót sikálni, és ez itt sikerélménynek számít, mert ezt is nagyon kemény nyelvtudás árán érheted el. Hagyjuk azt, hogy milyen nehézségek, átsírt éjszakák, nappalok árán jutottam én el takarítói karrierem csúcsára, egyrészt mert borzasztó unalmas lehet folyton csak azt olvasni: nehéz volt. Másrészt meg azt gondolom: mindenki másképp csinálja, nekem így sikerült.
Mégis úgy érzem, a napokban fordulóponthoz érkeztem…
Vajon jobbnak vagy rosszabbnak érzi a helyzetét? A teljes cikket a Vagina blogon találod.
