Szabad büntetni? – Dr. Vekerdy Tamás válaszol

“Három unokám van. Tamáska már nagyfiú, 13 éves, igazi kamasz, mégis vele van a kevesebb baj. Ott van a két kicsi, aranyosak, de… Nem is tudom, hol kezdjem. Talán nem tettem jól, hogy leköltöztem ide, a Balatonra, a fiamékhoz, segíteni. A két kicsi kislány. A nagyobb, Timcsi, mivel olyan hosszú szünet után született, most négyéves, és kislány, évekig ő volt a család szeme fénye, Tamás is őt kényeztette. De aztán két év múlva megszületett a húga, Andi. Timcsiről kissé megfeledkeztek, megfeledkeztünk. Azóta áll a bál. Timcsi nagyon szereti a húgát, mégis kegyetlenül féltékeny. Nincs egy nyugodt félóra. Elszedi a kicsitől a játékot, fellöki, megveri. Ezért aztán mindig a nagyobb kapja a büntetést, és ez engem kétségbe ejt. »Állj a sarokba, és gondolkodj rajta, mit tettél!« Persze hogy gondolkodik, és arra jut, hogy megint a kicsi miatt büntetik, tehát még jobban haragszik a húgára. Akkor most mit értünk el? És főleg azzal, hogy »takarodj a szobádba, és ki se gyere, amíg bocsánatot nem kérsz a húgodtól!«. Önfejű, nem kér bocsánatot, csak zokog a szobában, én meg a másikban, hallom, hogy hívja nagyit, nem mehetek, mert akkor rossz vagyok, és a szülők ellen teszek. Mióta az a büntetés, hogy egyedül kell lennie a szobájában és esetleg ott egyedül is kell ennie, hiszen nem jött ki bocsánatot kérni, azóta utál ott lenni és utál este egyedül elaludni. Néha Tamás is itt van velem, és engem vigasztal, én meg rettegek, hogy netán újra beszól az apjának Timcsi védelmében. Már néhányszor megtette, és borzalmas háborúság lett belőle. Van, amikor nyugodtan magyarázzák Timcsinek, hogy Andit szeretni kell, mutatják, hogy milyen aranyos a fényképen, és magyarázzák, hogy mi egy család vagyunk. Az én kérdésem: hogyan és mennyire szabad ilyen helyzetben a két évvel idősebb Timcsit büntetni? Egyáltalán: szabad büntetni?”

Gondolkodj! Kérj bocsánatot!

Rövid válasz: nem. Hadd ismételjem itt is: a testvérsors az első gyereknek igazi trauma. Ő volt egyedül! Ahogy maga is írja, évekig ő volt a család szeme fénye, mindenki őt kényeztette. Aztán jön a kis betolakodó, kitúrja őt, és természetes, hogy a szeretet mellett – mert az is van, magától, rábeszélés nélkül! – megjelenik a gyilkos gyűlölet. Ez a kegyetlen féltékenység természetes. (Biztos a kicsi is beavatkozik az ő játékába, ő is elszedi a dolgait…) Semmiképpen nem szabadna a két gyerek közt, mikor veszekszenek, “igazságot tenni”. Persze szét kell őket választani, amikor “egymás szemét kikaparják”, de eldönteni, hogy melyik a “hibás”, nem. Szétválasztás, és aki sír, azt megvigasztalja az ember, és túllép rajta. Ha megpróbáljuk kinyomozni, hogy mi történt egy-egy konfliktusban, akkor rettentően fel tudjuk húzni magunkat, és még akkor is bosszankodunk és dühöngünk, amikor a gyerekek már rég túl vannak rajta. A gyerekek főleg azért veszekszenek, hogy a szülő aztán kimutassa valamelyik megbüntetésével, hogy “kit szeret jobban”. A fő kérdés mindig az, hogy megvan-e a folyamatos érzelmi áramlás a szülők és a gyerekek között. Ha ez megvan, a gyerek pontosan érzi a szülő állapotait, vágyait, és ez hat rá. Ezért mondhatjuk, hogy nincs nevelés, csak együttélés, hiteles együttélés van a gyerekekkel – és a jutalmazás meg a büntetés nem része ennek az együttélésnek. És: mindig a nagy gyerek szorul sokkal több kisgyerekes gyengédségre a kistestvér születésekor. Nem mondhatjuk a nagynak, hogy add oda a babádat, te vagy a nagyobb, neked kell engedned, te vagy az okosabb stb. – mindez csak felkorbácsolja indulatait. A megparancsolt szeretet pedig egyenesen gyűlöletet kelt.

Úgy van, ahogy írja, hogy a sarokban csak haragja és elkeseredése, magányérzése növekszik. A bocsánatkérés parancsa pedig képmutatásra nevel, megtöri a gyerek önérzetét, vagy pedig még makacsabb, önfejű lázadásra szít, olyan begubózást indíthat el, amelyből a gyerek, már ha akarna, se tudna kitörni. Sokan persze azt hiszik, hogy a gyerek megtörése a nevelés célja. Ezek az emberek nem tudják, hogy ezek a “megtört” gyerekek milyen kegyetlenségekre lesznek képesek a későbbiekben környezetükkel és önmagukkal szemben. Nagyon nehéz két kicsivel a dolgozó szülőknek. Nagyszerű persze a nagymamai segítség. De ha anyagilag megtehetik, jó lenne még egy segítőt, gyereklányt, bébiszittert szerezni, aki valóban mindenben segít, nem csak a “bébit szitteli”. Nagyon fontos az esti mese és gyengédség a nagy gyereknek, a külön hozzá forduló babusgatás, és az a lehetőség, hogy időről időre valamelyik szülővel kettesben elmehessen olyan helyekre, mulatságokba, ahol a kicsi nincs ott, nem zavarja. A közhittel ellentétben sem a jutalmazás, sem a büntetés nem nevel – de erről majd máskor fogunk beszélgetni.