Aki csak egy házhoz akar jutni, az nem fog itt megmaradni!

Kastélyosdombón nem szokványos átmeneti szálló működik. Itt az otthontalanná vált családoknak nemcsak dolgozniuk kell, hanem tanulniuk is, hogy felkészülhessenek az önálló életre, és végül teljesen a saját lábukra állhassanak. Amikor fotós kollégámmal megérkezünk a Pécs környéki kistelepülésre, épp növénytermesztés-óra zajlik az egykori kastély nagy ebédlőtermében. Szabó Gyula tanár úr a paradicsom- és paprikatermesztés rejtelmeiről beszél, aztán bejelenti, hogy a jövő órán vizsgázni fognak a témából.

– A dolgozatban húsz-húsz kérdés szerepel majd, olyanok, amelyekről itt részletesen beszélgettünk már, de lesznek úgynevezett “rafinált” kérdések is, ezek azt is megmutatják, mélységében is megértették-e a tananyagot – árulja el az “osztálynak”, ahol házaspárok, nagyobb kamasz gyerekek is jelen vannak, sőt egy másfél éves kisbaba is, édesanyja ugyanis nem akart lemaradni a fóliás növények “tudományáról”. – De a legnagyobb vizsga nem az elméleti tudás – teszi hozzá a tanár úr –, hanem az, mit sikerül megvalósítani majd a gyakorlatban. Hamarosan ugyanis elkészül a palántanevelő, és mindenki a valóságban is kipróbálhatja, mennyire ügyes gazda – mondja felém fordulva, aztán elárulja, rengeteget dolgoztak már eddig is azon, hogy a növénytermesztés a kastély körül elindulhasson. Az épületet ugyanis ősszel még óriási dzsungel vette körül, négyzetméterről négyzetméterre kellett kitisztítani a területet, volt, ahol zsákszámra jött ki téglatörmelék a földből. A kegyetlen feladatnak meglett az eredménye, a talaj mostanra termékenyé vált. A fóliasátrat hulladékfából építette a csapat, ez is jó tanulság mindannyiuknak arra, hogyan lehet kevés pénzből saját munkával a legjobbat kihozni.

Hétköznapok

– Ki szereti legjobban a növénytermesztés-órát? – fordulok a csapathoz, és Balogh Regina teszi fel a kezét, aki négy gyerekével érkezett Kastélyosdombóra.
– Régen is szerettem állatokkal, növényekkel foglalkozni, tanulni is szeretek róluk. Az eddigi vizsgáim jól sikerültek, talán képes leszek egyedül is megállni a helyem – mondja bizakodva, mert ő az egyik, aki mellett nincs férfi, és egyedülállóként várhatóan nehezebb lesz ellátni egy háztáji gazdaságot. Reginával a közös konyhába indulunk, hogy megfőzze az ebédet magának és az iskolából nemsokára hazatérő nagyobbik lányának. Paprikás krumplit készít, de ehhez előbb a raktárból ki kell kérnie a hozzá való burgonyát és hagymát. A recepción megkapja a kulcsot, és elindul abba a helyiségbe, ahol minden család külön-külön tárolhatja az élelmiszerét. Aztán a konyhába megyünk, és kicsit magam is besegítek a krumplihámozásba. Közben a termetre aprócska asszony elmeséli, hogy Borsodban élt egykor a férjével, de elmenekült otthonról. Először Budapestre került egy anyaotthonba, aztán Salgótarjánban volt két helyen is. Varrónő és esztergályos végzettsége is van, de legjobban a földművesmunkát szereti, igaz, itt a kecskékkel nehezen barátkozott meg.

– Eleinte féltem tőlük, de most már meg is fejem őket, ha szükséges – meséli. – Rengeteget dolgoztam a többiekkel együtt, hogy megteremtsük az állattenyésztés feltételeit. Az ólnak való helyiséget rendbe kellett hozni, ki kellett tisztítani, meszelni, az állatok udvarát körbekeríteni. De hát azért jöttünk, hogy elérjünk valamit, és egyelőre szépnek látszik a jövő. Jó lenne végre megállapodni, azzal foglalkozni, amit szeretek. Nekem nehezebb dolgom van, mert annak könnyebb teljesíteni az elvárásokat, akinek van társa. De azért nagyon reménykedem, hátha nekem is sikerül…

“Rajtunk múlik”

Nem csak ő, mindenki reménykedik és igyekszik Kastélyosdombón, hogy éppen ők lesznek majd azok, akik a program végére új otthonhoz jutnak. Egyelőre huszonkilenc gyerek és tíz felnőtt él itt, és nincs mit szépíteni, az együttélés ennyi ember számára nem túl egyszerű. Közösek a fürdőszobák, és csak egy konyha van – úgyhogy sok türelemre és alkalmazkodásra van szükség, hogy mindenki jól érezhesse magát az átmeneti időszakban.
Lakatos Bea a párjával és öt gyerekével érkezett a szállóra – tudom meg, miközben leülünk beszélgetni a tágas és világos szobájukban. A helyiség egyszerűen van berendezve, adományokból kapott bútorokkal, szőnyeggel, de minden tiszta és otthonos. Épp az ő legkisebb fia, Mátéka volt az, aki ilyen ifjan részt vett az imént a növénytermesztés-órán. Mostanra azonban nagyon álmos lett, és ahogy az édesanyja az ölében ringatja, lassan elszenderedik. A család Budapestről érkezett. Bea párjának munkája is volt a fővárosban, biztonsági őrként dolgozott, és nem is keresett olyan rosszul. Csak épp saját lakásuk nem volt, szociális lakásra hiába pályáztak, öt gyerekkel pedig albérletet találni lehetetlen. A remény hozta őket is ide, hogy végre saját otthonuk lehet!

– Rajtunk múlik – fogalmaz az ötgyerekes édesanya –, hogy épp mi kapjuk-e meg a házat. A hozzáállásunkon. Ha mindenben részt veszünk, ha betartjuk a házirendet, és nem kapunk fegyelmit, akkor van esélyünk. Eddig a vizsgáim is jól sikerültek, az állattenyésztés-vizsgám 85 százalékos lett, a növénytermesztésről szóló 95 százalékos. A párom jegyzetel mindig, mert én a kisfiam miatt nem mindig tudnék, és aztán egy jegyzetből tanulunk. Nagyon reménykedünk, hogy mi leszünk azok, akik házhoz jutunk… – mondja, aztán feláll, mert ebéd után takarítania kell délután egytől egy órán át. Ma ugyanis Reginával együtt ő a soros. A párja, Daróci Zoltán az állatokat indul megetetni és a kecskéket kihajtani. Vele tartunk a szállás mezőgazdászával, Deák Lúcia Írisszel, aki a program minden mezőgazdasággal kapcsolatos tennivalóját felügyeli. Ő az egyik szakmai mentor, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ő szerzi be az állatokat, a szükséges takarmányt, a növénytermesztéshez a vetőmagokat, sőt vigyáz a vemhes kecskékre, ne futtassák meg a gyerekek, mert könnyen elvetélhetnek.
– Kecskéből egyelőre kilenc van, de szeretnénk felfejleszteni az állományt összesen huszonötre. Jó úton haladunk, mert négy anyakecske hamarosan elleni fog.

A kecskék lakhelyén Zoltán az állatok elé önti a gabonafélékből álló keveréket. Írisz szerint ő a telep ezermestere, mert mindent megjavít, megcsinál, amire csak szükség van, és nemcsak szereti ezt a munkát, ért is hozzá. Nem véletlenül, hiszen eredeti végzettsége szerint gépkezelő. Mégis a vidéki élet vonzza jobban.
– Mindig falusi voltam – meséli. – Ma sok fiatal megy föl a fővárosba, hogy ott keresse a boldogulását, de a nagyvárosi létezés nem az én világom, sehogy sem találom benne a helyem. Ezért gondoltuk, hogy jobban érezzük majd magunkat vidéken. Már amennyiben mi leszünk azok, akik önálló házhoz jutunk – mondja, aztán kiengedi a kecskéket, és ők boldogan kezdik el legelni a zöld füvet. Aztán a nyúlketrecek felé vesszük az irányt, ahol kilenc anyanyúl várja kölykeivel, hogy valaki kialmozza és megetesse őket.

Kemény gyakorlat

– Mindenkit megtanítunk arra, hogyan kell nyulat gondozni – árulja el Írisz, miközben Zoltánék a tapsifüleseknek adnak enni –, mire kell vigyázni, hogy egészségesen felnövekedjenek. Volt már gyakorlati óránk nyúlnyúzásból és csirkevágásból is. Ezt is el kell sajátítania annak, aki háztáji gazdálkodást akar vezetni, és önellátásra is termel.

Megnézzük a kisnyulakat – de  szigorúan csak a ketrecből, mert a mezőgazdász szerint ezek a kis állatok nem simogatásra termettek, könnyen megbetegedhetnek az emberkéz érintésétől, aztán továbbvezet a hatalmas kastélykertben. A nyúlház szomszédságában található az a terület, ahol a nagy fóliasátrat állítják fel. Itt terem majd a paradicsom és a paprika. A családok ebből a földdarabból kapnak majd egyenként egy száz-százötven négyzetméteres területet is, ahol a tudásukat próbára tehetik. Írisz azt is elárulja, hogy a gyerekek is szeretnének egy-egy zsebkendőnyi területhez jutni. A múltkor valóságos “szerelmes leveleket” írtak neki arról, mi mindent termesztenének, ha lenne egy kicsinyke földdarabjuk. Közben tényleg megérkeznek a nagyobb gyerekek az iskolából, és rögtön kérdezik is, hogy mit segíthetnének. Írisz azt javasolja, hozzanak tyúkhúrt az állatoknak. Hamarosan meg is érkezik egy csapat lány egy nagy vödör zölddel. A tyúkudvarban rögtön köréjük gyűlnek a szárnyasok, ahogy meglátják, milyen finom csemegét szórnak eléjük a lányok.

Leszakítani az almát a fáról

– Mióta bevezettük a kuponrendszert, mindenki nagyon igyekszik segíteni – árulja el Rácsok Balázs, az Ökumenikus Segélyszervezet szociális és fejlesztési igazgatója. – A jó munkáért ugyanis olyan kupon jár, amelyet aztán édességre, tusfürdőre, jobb iskolatáskára, szépítőszerekre válthatnak. Nemrég a felnőtteknél is bevezettük ezt az ösztönző rendszert. Azt szerettük volna ezzel elérni, hogy mindenki érzékelje, ha tesz valami hasznos dolgot, azzal a családja jólétét segíti elő. Most az a megállapodás, hogy a kuponokat térítésidíj-kedvezményre, tusfürdőre, jobb minőségű ruhákra lehet beváltani. Nemsokára megszületik a döntés arról, ki is kap házat első körben Kastélyosdombón. Mindenki nagyon izgul. Most nézelődünk a faluban olyan eladó ingatlanok után, amelyeket majd megvásárolunk és felújítva átadunk azoknak, akik a legjobban teljesítették a programot. A körülöttük dolgozó összes szakember ki fog tölteni egy értékelő lapot, és ennek alapján határozunk. Minden olyan családot szeretnénk házhoz juttatni, amelyik sikeresen teljesítette a programot, tehát nem az fogja eldönteni, hogy ki kaphat házat, hogy pontosan hányra van most pénzünk.

Szigorú házirend

– Hogy ezt hogyan oldjuk meg, az már a mi dolgunk. De azt is látni kell, hogy nem akarunk mindenáron minden itt élő családot házhoz juttatni, mert ha később nem tudnak élni a lehetőséggel, akkor ennek nem sok értelme van. Biztos lesz, akitől végleg elbúcsúzunk. Nemrég például elköltözött tőlünk egy család, mert nem számítottak arra, hogy itt szigorú házirend van, reggel fel kell kelni, meg kell etetni a kecskéket, meg kell tisztítani a földet, és tanulni, vizsgázni kell. Azt szoktam mondogatni, hogy aki most bérből és fizetésből él, annak is százszázalékosan kell teljesítenie, nekik viszont most 150 százalékosan, azért, hogy valami bennük is átrendeződjön, hiszen hamarosan, amikor beköltöznek a házakba, önállóan kell megállniuk a helyüket. Igaz, mentoraink akkor is segítik majd őket, de alapvetően mégis a saját sorsukat irányítják megint. Érezniük kell, hogy rajtuk is múlik, és van választási lehetőségük, befolyásolhatják az életük alakulását. A munkatársainkkal együtt ezt próbáljuk közvetíteni. Ebben fontos a hitelesség, hogy a mentoraink is odaállnak a munka mellé, ha szükséges, nem csak megmondják, mit kell csinálni.

– Nekem jó érzés – teszi hozzá Kocsis Gáborné, az intézmény igazgatója –, hogy jól működő családok kerültek hozzánk. Többségében sokgyerekesek, akik albérletbe sem mehetnek ennyi gyerekkel. Az apák-anyák dolgoznak, erejüket a családra fordítják. Mindannyian azt szeretnék, ha befejeződne az eddigi vándoréletük. Mert eddig is sokat hányta-vetette őket a sors, és most is messzire kellett költözniük korábbi lakhelyüktől. Ott kellett hagyni a távolabbi családtagokat, a gyerekeknek az iskolai barátaikat, a kamaszoknak a szerelmeiket. Mégis jöttek, mert azt tekintették értéknek, hogy önállóan el tudják majd tartani magukat a háztáji gazdálkodásból, hogy itt jó levegő van, jó minőségű élelemhez juthatnak, hogy megterem majd a zöldség, a gyümölcs, lesz csirke és tojás, és ha kimennek a kertbe, csak le kell majd szakítaniuk az almát a fáról. Akinek ez nem érték, és pusztán azt látja, hogy itt nincs pláza, és csak egy házhoz akar jutni, az nem fog itt megmaradni.