– Amikor mondtam, hogy szeretnénk, ha a címlapon szerepelne, ön rögtön hozzátette, hogy kéri, a fotót ne kozmetikázzuk, ne retusáljuk, ne próbálgassunk szépítgetni rajta, például eltüntetni a ráncait.
– Ne! Így van! Bolondságnak gondolom, hogy mindenki 200 évig akarjon élni, és közben mindvégig 18 évesnek látszani! Én vállalom a koromat, az 50 évemet, amennyi most vagyok. Vállalom a szarkalábaimat, vállalom a barázdáimat, ráncaimat…
– Ruttkai Éva mondta, hogy minden ráncomnak története van, mindért megdolgoztam, megszenvedtem, ezek mind együtt jelentik az életemet…
– Zseniális! Így van. Sokat sírtam, nevettem, aggódtam, repültem értük! Nemcsak úgy jöttek, és ragadtak az arcomra, hanem az életem barázdálta oda őket, azért ragaszkodom hozzájuk.
– Ugyanakkor egy színésznél az életkor valamennyire munkaeszköz is. Egy könyvelő éppen úgy könyvelhet 25 vagy 55 évesen, egy varrónő is, a színész viszont újabb és újabb szerepkörökből öregszik ki…
– …vagy mondhatjuk úgy is, hogy újabb szerepkörökbe érik be. Almási Éva mondta egyszer: jó, rendben, én megműttetem magam, felvarratok, levarratok, feltöltetek, leszívatok mindent, amit kell, de akkor odaadják nekem Júliát? Egy csudát adnák oda! És akarnám-e eljátszani? Azt már én teszem hozzá, hogy szerintem nem akarná. Ő már túl van ezen. Rémes is lenne, ha egy színész egyetlen szerepet játszana csupán pályája során, és elkerülné a többi csodálatos lehetőséget! Többek között az is a nagyszerű a színészetben, hogy bármi történik velünk az életünk során, azt mind be tudjuk építeni a játékunkba. Egyébként a fájdalmak, szomorúságok, csalódások is csak gazdagítanak, többé tesznek. Valaki hitelét, akár a színpadon, akár azon kívül, az önazonosság adja. Nincs tehát semmi bajom azzal, hogy ötvenedik évemet betöltve nem Hamlet szerelmét, hanem Hamlet anyját játszom az Örkény Színházban, mivel tényleg lehetnék akár a címszerepet játszó színész mamája, ha összejön az első randevúm…
– Miért nem sikerült?
– Semmi köze hozzá!
– Persze, de ettől függetlenül érdekelne…
– Mert már akkor elrontottam sok mindent az életemben! Soha nem volt elég nekem a jó, én mindig a jobbat akartam. Amikor már remekül ki vagyok sminkelve színre lépés előtt, még egy nüansznyit beleigazítok, és ezzel szétmázolom az egészet. Sok területen kísért ez a mániám. Olykor semmi nem elég jó számomra, hajlamos vagyok mindenben találni valami tökéletlenséget. Persze próbálok ezen javítani, mert nekem sem jó, de ami nagyobb baj, a környezetemnek sem.
– Netán rigolyásnak tetszett lenni?
– Ennyi évi ismeretség után, hogy kérdezhet ilyet?! Persze! Minél jelentéktelenebb egy probléma, annál inkább! Ha a kencéstégelyek fedelének csavarjába cseppnyi krém kerül, kiborulok, és percekig próbálom szalvétával kitörölni onnan, és közben persze rendre el is mázolom. Más esetekben pedig meglepően talpraesett és nagyvonalú tudok lenni. Amikor tényleg baj van. Koccanásnál például képes vagyok racionálisan és abszolút flottul intézkedni. Vagy amikor éjszaka hatodszor is beáztunk, és az egész ház bokáig tocsogott a vízben, mintha csak egész életemben erre készültem volna, olyan biztonsággal vezettem az árvízvédelmet. Utána aztán, mint a sószsák, eldőlök az átélt izgalmak hatására, de az megnyugtatóan hat rám, hogy a kritikus pillanatokban helyesen működöm.
– Miért jár mindig ilyen nagy kézitáskákkal? Mintha túlélőkészlet lenne benne…
– Mert a túlélésre játszom. Tengeralattjáró-életmódban létezem. Reggel, amikor bejövök próbára, akkor lemerülök, este előadás után pedig felbukkanok, és szippantok a levegőből. A kettő között pedig, ha éppen van szabad tíz percem, akkor nézem, hogy mit tudok elintézni: postát, drogériát, gyógyszertárat, bevásárlást vagy a cipészt. Benne vannak az alternatívák. Ha valamit el tudok intézni, az komoly siker.
– De ezt ön így élvezi szerintem, mert mindig így alakítja…
– Nem lehet másként. Ez ilyen. Vagy csinálja az ember, vagy nem. És Magyarországon így működik: folyamatosan kell csinálni.
– Egyszer mesélt egy gyönyörű történetet egy balassagyarmati kislányról, aki játszott a lakótelepi ház előtt, és egyszer csak fékezett egy bogárhátú, s kiszállt belőle a maga zseniális extremitásával Psota Irén, a kislány pedig úgy bámulta, mintha ufó érkezett volna. Mit gondol, ha ma ön ott megjelenne, váltana ki valakiben hasonló hatást?
– Annak a kislánynak, aki én vagyok, élete egyik nagy élménye lett, amikor később ott állhatott egy színpadon azzal a zseniális művésznővel, akire olyan ámulattal nézett hajdanán a lakótelepen. Azóta persze sokat változott a helyzet, a színház meg a színészek nincsenek annyira az érdeklődés középpontjában. A színházasdi már nem fontos. Lehet, hogy rám csak a parkolóőrök figyelnének fel azért, mert rossz helyen hagytam a kocsim… Hogy mi felé fókuszál az emberek figyelme, az ugyanolyan erőszakkal felgyorsított, egyszer használatos és eldobható lett, mint bármelyik termék a polcon egy szupermarketben. Új összetevők minden héten! Erre vannak rászoktatva az emberek.
– Szeretne úgy élni, mint Jászai Mari, hogy hintó hozza be a villájából a színházba?
– Ez nem vonz, meg egyáltalán, a külsőségek nem vonzanak. De a ló se a kockacukorért fut, hanem mert szeret futni, ám azért jólesik, ha a végén elé tartanak néhány kockacukrot. Örül neki. Én is örülök, ha taps, elismerő mosoly, vagy éppen most az érdemes művészi cím formájában megkapom a kockacukromat, de üzemszerűen állandóan rohangálok. Folyamatosan tíz dologgal vagyok lemaradva. Ha egyet sikerül elintéznem, akkor jön új a helyébe. Én pedig szeretem, ha rendben mennek a dolgok körülöttem, és nyomaszt, ha nem. Folyton a lehetőségeimmel és a vágyaimmal hadakozom, mint mindnyájan.
– Nem lenne egyszerűbb elfogadni, hogy vannak lekésett vonatok az életünkben? Kár futni utána, már elment, és csak Cegléden áll meg legközelebb?
– Ez nagyon nehéz. Van, amikor feladom, de nagyon szenvedek tőle. Én futok a végsőkig, vagy taxiba vágom magam, vagy stoppolok, vagy repülőgépről ejtőernyővel kivetem ott magam, de az biztos, hogy eljutok a célba!
– Milyenek ezek a célok: magasztosak, távoliak, vagy hétköznapiak, praktikusak?
– A csendes, nyugodt, békés, harmonikus hétköznapok a fontosak szerintem. Az élet mindig a hétköznapokon múlik. Szépek az ünnepek, jó várni őket, jó a vakáció, a szabadidő, de az élet a hétköznapok szépen csinálásából áll. És ez a legnehezebb.
– Én is így gondolom, de akkor miért nem megy el házvezetőnőnek?
– Ingrid Bergmannak fakadt ki egyszer a férje, bizonyos Roberto Rossellini: kár, hogy ilyen tehetséges színésznő vagy, mert a világ legjobb takarítónője lehetnél! Ebből csak annyi következtetést vonnék le a magam számára, hogy a tehetség kötelez…
– Mikor tudta meg, vagy érzett rá arra, hogy tehetséges?
– Amikor felvettek a főiskolára. Készséggel elhittem a felvételiztető tanár véleményét, hogy szerintük van helyem a pályán. Nem kezdtem el filózni, hogy tényleg így van-e. Az ember, a lelke mélyén, mindig a legegyszerűbb megoldásra vágyik…
– Van, aki folytonosan bonyolítja az életét…
– Szerintem ő is arra törekszik, csak így sikerül neki. Az elmúlt negyed század talán annyit igazolt, hogy valami helyem mégiscsak van a pályán.
– Amikor az imént azt mondta, hogy beáztunk, az pontosan mit jelent: hányan áztunk be?
– Hűha, ez aztán a kacifántos kérdés! Szóval a család ázott be. Három fő. Egy kiskorú, és két elég nagykorú. A félreértések elkerülése végett hozzáteszem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Életem delére tehát azt is megértem, hogy lett egy családom. Utánam dobta a Jóisten. Megkaptam tehát mindent az élettől, amire vágytam. Megadatott minden, ami fontos lehetett számomra. Ha sokat is kellett küzdenem érte, ha nehezen is ment, ha sokszor reménytelennek tűnő helyzetben kellett veselkednem. Színész lehettem, lett egy házam, aminek minden négyzetcentije olyan, amit szeretek, és van családom.
– Hisz abban, hogy meg lehet érni a boldogságra?
– Igen, ez pontosan így van. És tudni kell felismerni! Van, aki 17 évesen találkozik vele, van, aki netán 80 évesen, a lényeg hogy ismerjük fel. A színházban is ez van: nem mindegy, hogy mikor kapsz meg egy szerepet, milyen a társulat, a közönség. Érdemes művész sem azért lettem, mert otthon a fürdőszobában magamnak remekeltem, és nagyon meg voltam magammal elégedve. Ehhez ők mindannyian kellettek!
– Igen, csak van olyan is, amikor valakinek túlzottan későn teljesülnek a vágyai. Amikor több keserűséget jelent már, mint örömet. Miért nem időben?!
– Én hamar elfogadtam, hogy az Isten okosabb nálam, és egy sor fontos dolgot rábízhatok. Legyen akkor, amikor Ő ezt úgy gondolja. Ma is azt mondom, hogy jól tettem, mert végül minden megvan, csak kicsit később jött el. Csak van egy része az életemnek, amiről nem beszélek. Amikor úgy érzem, hogy amihez már igazán nincs köze másnak, hogy milyen traumák értek, mikbe döglöttem bele. Én ezeket magamban intézem. Idő kellett, amíg felismertem, hogy az életnek van egy olyan része, amit nem tudsz irányítani. Ami tőled függetlenül alakul. Fel tudod húzni a redőnyt, el tudod húzni a függönyt, ki tudod tárni az ablakot, de hogy besüt-e a Nap a szobádba, azt már nem befolyásolhatod, legfeljebb megteremted az esélyét. És van egy másik rész, amely kizárólag rajtad múlik, amiért neked kell megküzdened, akár úgy, hogy eltolsz egy háztömböt, vagy térden állva elvonszolod magadat Afrikába. Ha ez a te feladatod, akkor vagy megcsinálod, vagy feladod.
– Mit érez, most mi az ön feladata?
– Hogy éljek, és lehetőleg egészséges legyek hetvenvalahány éves koromig, amíg szüksége van rám az enyéimnek. Persze sokkal önzőbb szempontjaim vannak, szeretném minél tovább látni és élvezni, hogyan nő fel, hogyan állja meg a helyét az életben Andris. Végül is, nem egy annyira irracionálisan magas kor lenne, nem százötvenért kunyizok, szerintem ennyit még pironkodás
nélkül kérhetek.
– Mennyi idős?
– Most megy majd óvodába. Az alapok tehát lerakva, jöhet az építkezés. Szeretném, ha olyan ember lenne belőle, akinek vannak céljai, és azok valóra váltásáért keményen meg is fog küzdeni. De most még próbálunk mindent kiélvezni, ami szép. Fiatalon ez még nem volt ennyire tudatos, érett fejjel azonban sikerült felfedeznem magamnak azt a bonyolult igazságot, hogy a most, az most van. Nem két évvel ezelőtt, és nem fél óra múlva – ahogyan ettől nem tudtam kellően elvonatkoztatni –, hanem éppen most! Ebben a pillanatban! Ezt kell elfogadni, teljességgel átélni, és maximálisan kihasználni. Mindazt, ami szép, jó és igaz benne. És itt nem eget rengető dolgokról van szó, hanem annyiról, hogy a minap korábban végeztem, ragyogott a Nap, mi összekaptuk magunkat, és kimentünk a Margitszigetre. Sok vidám, nyüzsgő ember jött ki élvezni a tavaszt. Olyan volt, mint egy csodálatos hangyaboly! Csupa boldog, életigenlő ember! Varázsos volt a megújulásnak így együtt örülni. Máskor meg bepakolunk egy hátizsákba, és kirándulni megyünk a Mátrába. Ez is fantasztikus! Idővel megtanultam azt is, hogy minden örömforrást ki kell használni, ugyanakkor nincs értelme habzsolni az örömöket. Hogy a soknál több az elég, és az elég az olykor lehet egy is! Látja, kár, hogy nem hozott magával márványt, mert ezt nyugodtan belevéshetné!
– Azért nem hoztam, mert sokkal maradandóbb lesz, ha ott áll majd a cikk végén…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
