Greksa Viktória
|
– Hogyan lettél boncmester?
– Eleve nem voltam hétköznapi gyerek. Míg más kislány babázott, én horrorfilmeken és autókon nőttem fel. Mindig jobban szerettem a fiúkkal játszani, vagy a lakatosmester nagyapám műhelyében lógni, mint a lányokkal babát fésülgetni. Az emberi test és az egészségügyi szakma mindig is érdekelt, de a végső döntést a nagyapám halálakor hoztam meg. A boncmestertől megkérdeztem, mi volt a halál oka, és ő flegmán, a vállát megvonva válaszolt: elvérzett. Rosszulesett, hogy ebben a helyzetben nem kapok egy tisztességes választ, és azt sem értettem, hogy miért nem lehet ezt emberségesen közölni. Akkor jöttem rá, hogy nekem ez az utam. Rá egy hónapra megláttam a hirdetést az újságban, hogy OKJ-s boncmesterképzés indul.
– Hogyan folyt az oktatás?
– Azt ígérték, hogy miután megkapjuk az elméleti képzést, biztosítják a gyakorlati helyet, de nem így történt. Nekem kellett utánajárni, hova tudok menni. A tanárom ajánlotta az igazságügyet a gyakorlat idejére. Korábban nem láttam a családtagjaimon kívül más halottat, a gyakorlati képzés előtt pedig kizárólag elméleti képzést kaptunk az iskolában. Így rögtön a “mélyvízbe” kerültem.
– Az első boncolásodra hogyan emlékszel?
– Az első kicsit nehezen ment, mert akkor tudatosult, hogy aki előttem fekszik, mégis csak egy ember. Végül ugyan a kezdők bizonytalanságával, kisebb nehézségekkel, de sikerült minden. Sok segítséget kaptam, amiért nagyon hálás vagyok a mestereknek.
| Ki kicsoda? Patológus: orvosi diplomával rendelkező szakember, aki az elhunytak vizsgálatát végzi és dokumentálja. Boncmester: szakmai végzettséggel rendelkezik, a patológus munkáját segíti, a keze alá dolgozik, illetve előkészíti az elhunytakat a temetésre. |
– Mit szeretsz ebben a munkában?
– Olyan ez, mint egyfajta nyomozás: lassan haladva találsz valami apró elváltozást, majd egy következőt, és ezekből a jelekből tudsz következtetni a halál okára. A kórbonctanon vannak különleges esetek, amik orvostanilag érdekesek. Az igazságügyi boncolás során pedig rá kell jönni, hogy mi volt a halál elsődleges, mi a másodlagos oka, vagy ha az áldozat testén találunk valami külsérelmi nyomot, akkor azt vajon mi okozhatta.
– Ha ennyire szereted a szakmád, most miért nem abban dolgozol?
– Az utolsó munkahelyemen, egy budapesti kórházban összekülönböztem a felettesemmel, és jobbnak láttam, ha megválunk egymástól. Azóta pedig egészen egyszerűen nem tudtam elhelyezkedni.
– Ez meglepő, hiszen azt ember azt gondolná, nem lehet túl telített a piac.
– Tévedsz, ellenkezőleg. Nagyon nehéz állást kapni, protekció nélkül mindenképp. Ráadásul nőként ez még nehezebb. Sokszor éreztem, hogy nem vesznek komolyan. Ez egy igen elférfiasodott szakma, Magyarországon csupán néhány nő dolgozik ezen a területen, és nagyon nehezen fogadnak be minket.
– Amikor még a szakmában voltál, előfordult olyan, hogy valaki másképp viszonyult hozzád, amikor megtudta, mivel foglalkozol?
– Mindenki megváltozik. Két véglet jellemző: a legtöbben büszkék rám, míg mások elszörnyednek. Van, aki hangoztatja, és szinte dicsekszik vele, de olyan is volt, aki egyszerűen elfordult tőlem, mert nem tudta elfogadni.
– A fiaidnak mit meséltél a munkádról?
– Mind a kettő pontosan tudta, mivel foglalkozom. Az idősebbik már kicsiként érdeklődő volt, ő is ugyanúgy fogta fel, mint én. A kisebb már természetesnek fogadta el.
– Történt olyan eset, ami különösen megviselt?
– Az egyik terhességem 28. hetében meghalt a fiam, emiatt sokáig nem tudtam gyerekre ránézni sem. Még a gyakorlati időm alatt hozták hozzám az első embriót. Akkora volt, hogy a tenyeremben elfért. Akkor kicsit megtörtem, túl friss volt a saját sebem. Valamivel később egy előrehaladottabb terhesség elhalt babája került hozzám. Azt is nehezen viseltem. Akkor jöttem rá, hogy nekem ezt muszáj megoldanom, ha ezzel akarok foglalkozni. Azt mondtam magamnak: ami velem történt, az egy dolog, de ez a munkám, és külön kell választanom a magánéletet a hivatásomtól. A következő hasonló helyzetben, segítséggel ugyan, de túlléptem a saját fájdalmamon.
– Megváltozott a halálhoz való hozzáállásod a munkád miatt?
– Igen. Ma már tudom fogadni. A fiam halálát is könnyebb volt feldolgozni, amikor megértettem az orvosi okokat, és már tudtam a választ a legfájdalmasabb kérdésre: miért? Elfogadtam, hogy ez az élet rendje.
