Ki ne emlékezne az általános iskolai tornaórák rémes jeleneteire, amikor a lányokat tornadresszbe kényszerítették, és időnként egybeeresztették a fiúkkal? Aki menstruált, nadrágot húzhatott a dressz fölé, hogy akkor a megalázó dresszes szerelésen kívül ráadásul mindenkinek az is nyilvánvaló legyen, miért jár minden szünetben a mosdóba.
Amikor meg már ügyeltek rá, hogy ne koedukált legyen a tornaóra, akkor a linóleumpadlón a kétnaponta való takarítás után ottmaradt hajszálakba és egyéb nyomokba belehemperedve kellett tornáznunk. Mert az úgy lányos. Vajon hányan szerettük meg ott és ettől a sportot, a testmozgást? És hányan szerettük meg a mozgás örömét magáért a mozgásért, a körülmények miatt, vagy azok ellenére?
A másik gond a sporttal az, hogy a magyar sportélet a végletekről szól. Vagy az élsportra készítenek fel, versenyekre kell járnia a fiataloknak, kihajtják belőlük a maximumot, vagy nem foglalkoznak a gyerekkel. A mozgás öröméért mozogni csak drága különórákon lehet, ott is csak akkor, ha a szülő ragaszkodik hozzá, hogy ne a versenyre felkészítésről szóljon az edzés.
Azt is firtathatjuk, az elitsportoló-nevelés miatt vajon hány lány (és fiú) hagyja ott a sportot, mikor az edzője megalázza súlya, vagy épp teljesítménye miatt. Nem beszélve a Szepesi Nikolett botránykönyvében is leírt (nyilván nem általános, de előforduló) edzői zaklatásokról.
Azok, akik rálelnek az örömsportra, gyakran felnőtt fejjel teszik ezt, a saját pénzükért, a saját örömükre vásárolt mozgásformákkal.
Magyarországon az ifjúságkutatás adatai szerint a magyar 15 és 30 év közötti lányok alig 27 százaléka sportol rendszeresen (a fiúknál 43 százalék ez az arány).
Ha a nőkről és a sportról van szó, máshol sem sokkal jobb a helyzet, csak épp talán más kérdés van a fókuszban. Helen Grant brit sportminiszter például arról beszélt egy interjúban, hogy a sportok közül nem mind nőies, és a nőknek inkább a nemüknek megfelelő testmozgási formákat kellene választaniuk. Tény, hogy a szigetországban 1,8 millióval kevesebb nő, mint férfi sportol rendszeresen.
A miniszter úgy véli, a nőies sportokat, mint például a zumbát, balettot vagy a görkorcsolyát kell ajánlani a nőknek, hogy csökkenjen a nemek közötti különbség a sport területén. “A nőknek meg kell adni, amit akarnak, amikor a sportról van szó, hogy ne kelljen focizniuk vagy úszniuk, és tudatosítani bennük, hogy mozgás közben is lehetnek sugárzóan szépek” – nyilatkozott.
Sokan felkapták a fejüket a miniszter kijelentéseire. Azt mondják nagyon rossz megközelítés, hogy azt sugallni, hogy nőket egyetlen módon lehetne rávenni arra, hogy sportoljanak, hogy ha azt sugalljuk, az adott sport nőies. Az olimpián fantasztikusan teljesítő sportolónőket elnézve még inkább igaz, a sportot “női termékké” tenni, és ezért egyes sportokat “női sportoknak” kikiáltani meglehetősen fura gondolatnak tűnik. A miniszter szóvivője később pontosította az elmondottakat, és kiderült, az lenne a lényeg, hogy a nők dönthessenek, mit akarnak csinálni.
A sportolónők szexualizálása azonban létező jelenség. Elég arra gondolni, hogy itthon például minden sporteseményen nemhogy a “legdögösebb” sportolónőket, de még a drukkereket is gyakran neves hírportálok mutatják be fotóval, és szavaztatják meg a közönséggel, ki a legszebb közülük. Tény, hogy a 21. században néhány médium közelebbről vizsgálja az ismertebb nők combjait, mint a kormányzati kiadásokat. Márpedig az energia, a lelkesedés és mindenekelőtt az erő kétszer olyan vonzó, mint a sima comb, és legalább háromszor olyan tartós.
Magyarországon súlyos milliárdokat költenek el stadionépítésre és csapatsportok támogatására. Ennek fényében igencsak elgondolkodtató, hogy vajon a nők által kedvelt mozgásformák és a tömegsport vajon miért szorul háttérbe. Varázsütésre megoldódna a gond, és a lányok, nők ezrei özönlenének sportolni, ha a magyar sportminiszter is nő lenne? Vajon népszerűsíthetnék mondjuk a jógát a foci helyett? Nem valószínű.
Szerintünk a mozgás szeretetének magját a változatos, felszabadító örömsportolási lehetőségek minél szélesebb körű elterjesztésével lehetne elérni. Nem az kell, hogy ragyoghassunk a szeren, hanem hogy örömmel lógjunk rajta.
