Egyirányú út, a jobb oldalán fák, a bal oldalán buszmegállószerű rész, ahol prostituáltak várakoznak. Behajtás szigorúan csak kocsival, és autónként kizárólag egy személy számára. Az út végén fedett kocsibeállók, úgynevezett szexbokszok, oda kell beparkolniuk a kuncsaftoknak a kiválasztott lánnyal. A folytatás az autóban, illetve a fából készült bokszokban történik. A helyszín Zürich kilencedik kerületének külvárosi része, ide próbálta száműzni az amúgy viszonylag toleráns városvezetés az utcai prostitúciót. Kevés sikerrel.
A hely istállójellege ugyanis sokak számára elrettentő. Különösen, mivel nem is olyan messze található Zürich piros lámpás negyede, ahol hotelek, bárok, bordélyházak előtt hívogatják a kuncsaftokat a fel-alá sétáló nők. A svájci prostituáltak túlnyomó többsége sokáig magyar volt, mára a románok és a bolgárok száma magasabb. A nők többsége ugyan legálisan dolgozik – hiszen a prostitúciót nem tiltják Svájcban –, de korántsem önszántából döntött úgy, hogy a testét áruba bocsátja.
“A legtöbben egyértelműen a nyomor elől menekülnek – állítja Kováts Virág szociológus és szociális munkás, aki a Kék Pont Alapítvány munkatársaként járt svájci türelmi zónákban. – Elképzelni is nehéz azt a kilátástalanságot, amit egy mélyszegénységben élő, alacsony iskolázottságú nő él meg. Ha gyerekei is vannak, még nagyobb a nyomás rajta. Találkoztam kint valakivel, aki a két gyereket nevel egyedül. A kicsi értelmi fogyatékos. Nemsokára iskolás lesz, de az anyja nem akarja, hogy bekerüljön egy budapesti bentlakásos intézménybe. Elkezdett ingázni a két ország között, két hét kint, két hét otthon. Dacol az előítéletekkel, közben szorgalmasan gyűjtögeti a pénzt a közös, új életükhöz. Vajon el kell őt ítélni? Aligha. Némi együttérzést viszont talán megérdemel.”
Krimibe illő történetek
A Zürichben elő Polgár Ágnes sok hasonló történetet ismer. Évek óta a FIZ (Frauen Informations Zentrum) érdekvédelmi szervezet munkatársaként segíti az utcán dolgozó prostituáltakat. Az eredetileg gyermekorvos Ágnest tolmácsként hívták a szervezethez, aztán “ottragadt”. Gyakran vesz reszt mentési akciókban is – meséli a Zürichi-tó partján, egy kávézóban ülve –, mégsem a bátorságára a legbüszkébb, hanem hogy antirasszista, és mindig, minden helyzetben a kisebbségek érdekeit képviseli.
Történetei krimibe illők, mégsem adja fel – talán mert hisz benne, hogy a szerencse mindig a jókat segíti, meg abban, hogy megvédi a kora, ami egyben a legfőbb inkognitója is. “Ezek a nők folyamatos kiszolgáltatottságban és rettegésben élnek. Többségüket stricik hozzák ide, akik gyakran a saját családjukból kerülnek ki. Azt hazudják nekik, hogy gyorsétteremben vagy szállodában fognak takarítani, aztán már az első nap az utcára küldik őket, gyakran bedrogozott állapotban. Sokan fiatalok, tapasztalatlanok, a férjükön kívül nem is volt még más férfi az életükben.
Az utcai strichelés teljesen a padlóra küldi őket. Azt sem tudják, mit csináljanak, szinte sokkos állapotba kerülnek. Ha ellenkezni mernek, összeverik őket, közben pedig állandóan ellenőrzik, hogy hol vannak és kivel, különösen azt, hogy mennyit keresnek. Amikor egy razzián voltam fordító, feltűnt, hogy mindegyik nő szinte ugyanazt mondta: hogy nem dolgoznak senkinek, és a gyereküknek viszik a pénzt. Be vannak tanítva, jól tudják, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy ne essen bántódásuk. Néha megtörnek, ilyenkor a stricik azzal fenyegetik őket, hogy felgyújtják otthon a házukat, és elvitetik a gyerekeiket a gyámüggyel. Tény, hogy Svájcban is van, akit nem a futtatója kényszerít, de a többség biztosan nem közülük kerül ki” – mondja a magyar segítő.
Stricik és kápók hálójában
Hogy mit csinál a strici? “Elméletileg véd. Ő nincs kinn ott velünk. Például az, akinél voltam, egész éjszaka otthon feküdt az ágyban, tévét nézett, aludt, mit tudom én, csak dirigált. Egy normális strici, ha baj volt, telefonáltunk neki, ő igenis odajött és segített. Akármennyire is büntetik meg hasonlók, velem nem volt rossz, velem kedves volt, nem bántott. Nem védem, de ha valami baj volt, vagy tegyük fel, elfogyott a törlőkendőm, telefonáltam neki, és ő hozott. Ő megmondta, hogy azért van, hogy minket segítsen” – így írta le egy huszonhat éves prostituált a futtatóját a Sex Educatio Alapítvány 2012-es kutatásában.
“A futtatók sokszor nők, ők kevésbé keltenek feltűnést a lányok mellett” – mondja Kováts Virág, a Kék Pont munkatársa. Lehetnek exprostituáltak, de előfordul, hogy még ők is fogadnak napi egy-két vendéget. “Ha látod, hogy van egy nő, aki sosem száll be a kocsiba, tudhatod, hogy ő valószínűleg a lányokat futtatja. Mi a dolga? Ugyanaz, mint egy stricié: sakkban tartja a nőt, akinek engedélyt kell kérnie ahhoz, hogy hová állhat az utcán, de ahhoz is, hogy öt perc pihenőt tarthasson. Ezenfelül természetesen elveszi szinte az összes pénzét.”
Az ártalomcsökkentés a legfontosabb a munkájukban – mondja Kováts Virág.
“Ez ugyanazt jelenti, mint a drogfogyasztóknál, hogy ha már csinálod, minél kevesebb ártalmat okozz magadnak és a környezetedben élőknek. Óvszerhasználat, rendszeres orvosi vizsgálat, felvilágosítás és szükség esetén segítség az újrakezdéshez – ezeken a területeken lehet tenni a prostituáltakért. Beülünk a konténerházba, ahová a lányok pihenni járnak, és amikor csak alkalmunk van rá, beszélgetünk velük. Építjük a bizalmat, mert csak így derülhet ki, hogy kinek milyen segítségre van szüksége, illetve hogy ki van konkrét életveszélyben. Ebben hatalmas segítséget jelentenek a svájci munkatársak és a rendőrök is. A rendőrök is pontosan tudják, hogy mi múlik azon, hogy bizalmat szavaznak-e nekünk az utcán dolgozó nők. Így nem zaklatják a lányokat fölöslegesen, még az illegalitás fölött is szemet hunynak. A céljuk, hogy eljussanak az emberkereskedőkhöz.”
A riport folytatását keresd a májusi Marie Claire-ben!
